Menekülés 1916 őszén

(Folytatás szeptember 16-i lapszámunkból)

 

A hosszú, gyötrelmes vándorlás

A kiürítési rendelet közzététele utáni két napon a menekültek vonattal is utazhattak. Brassóból augusztus 28-án két, menekülteket szállító, 80-80 kocsiból álló szerelvény indult, több ezer embert szállítva egyszerre. Az első két nap néhány vonatszerelvény indult máshonnan is, Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról. De a többség szekérrel vagy gyalog kelt útra, és több napba került, míg a belsőbb részekbe – Marosvásárhelyre, Dicsőszentmártonba – eljutottak. 

A nem vonattal menekülők tömege már az első órákban ellepte a nyugati, északnyugati irányú utakat. Az emberek természetesen minél több ingóságukat szerették volna magukkal vinni, háziállataikat is értve ezalatt, melyek csak nehezítették a menekülést, még nagyobb torlódást okoztak az utakon. A szekeres és gyalogkaravánok meg-megálltak egy-egy falu vagy város határán, s mint a vándorló nomádok, éltek hol a maguk készletéből, hol könyöradományból. A továbbiakban a jószág ellátása is nagy nehézségeket okozott, így nagyon sokan kényszerültek útjuk során jóval áron alul eltékozolni takarmány nélkül maradt állataikat, főként a vonattal továbbutazók. 

A brassóiak és háromszékiek fő útvonala Segesvár felé irányult, Alcsík és Felcsík alsó részének falvai a Csíkszereda-Székelyudvarhely úton, a Hargitán keresztül, az ún. Tolvajoson és a Mitácson át indultak nyugat felé. A Csíkszeredát Székelyudvarhellyel összekötő országutat pillanatok alatt ellepte a menekülők áradata. A Felcsík felső részét képező „hatközség” és a Gyergyói-medence felső részének falvai a két medence vízválasztóján át, a Libán tetejéről Zetelakán keresztül ereszkedtek le Udvarhely megyébe. Gyergyó többsége a Bucsinon keresztül menekült, és első megállója Parajd volt. Parajdról a tömeg egy része a Nyárádmentén Marosvásárhelyre, másik része meg Balavásár felé tartott, ahonnan a csendőrség, a már meglepett Marosvásárhelyt kímélve, Dicsőszent-mártonba irányított mindenkit.

A szenvedéssel tele, gyötrelmes menetelés számos epizódja ismert. Egynéhányat felidézünk mi is. A csíkmadarasi Balló János esperes-plébános többek között minderről így emlékezik: „A nép más része az erdő felé vette az útját, s így estére majdnem üresen maradt a [falu]. Balló János esperes-plébános utasította, irányította a népet, s mikor estére jutott az idő, Mihály Elek tanítóval összejárta az üresen maradt hitközséget. Rém-rémes volt látni és hallani az ide oda vánszorgó és síró-bőgő állatokat, melyek keresték és várták az otthonukat. Jártunk, jöttünk s mentünk egész éjjel. Úgy 9-10 óra között megvillant keleten valami, s ekkor vetették fel a karakói hidat.1 Balló plébános hajnalban augusztus 29-én még végigjárta egyszer a községet. Ezután talán negyedszer vagy ötödször, s alig látott egy-két kapu előtt sírdogáló öreget. A csendőrség sem tudván semmi bizonyost, sem telefon összeköttetés nem lévén, Balló plébános is 29-én virradatkor befogá két szürke lovát, összepakolt, egyházi számadás-, anya- és családkönyveket, kelyheket, kötvényeket, szóval minden legszükségesebb irat és tárgyakat, egy kis ruha és fehérneművel, s még kevesebb ételneművel megindult Gyergyó felé menekülni, önmaga hajtván a szekér tetejéről, hol még árva leánykát, a háromszéki hatolykai Bakk Kiss Máriát is vitte magával. 

Egymást érték a szekerek a köztük hajtott állatokkal, itt-ott összetorlódva, hol egy-egy kis lárma fejlődött ki. Nagy bajjal kijutottunk a Libán tetőre, hol már százával állott a szekér, itt-ott kikötve. Az emberek gondolkoztak a tennivalóról. Itt ültünk 2–3 napig, amikor biztos hírt kaptunk arról, hogy a románok már benn vannak Csíkban. Az emberek egy része elindult Zetelakán keresztül Udvarhelynek, a más része az erdőn keresztül vissza Madarasra, s így sokan visszatértek a hitközségbe, kiket még szaporított azoknak a száma, kik az erdőre menekültek volt, […] Balló plébános Kolozsvár, Debrecen, Nyíregyháza, Kiskörén (Heves megye) hányódott 1916. december 12-ig, ahol itt-ott találta híveit szórványosan”.2

A gyergyóalfalvi plébános soraiból ezeket olvashatjuk: „Kedden (vagyis augusztus 29-én) délelőtt az elöljáróság is elment. Nagyon gyengén állottak helyt másnap is. Követte a vármegyei közigazgatást, amely az egész megyét hoppon hagyta. Hatósági közeg, mely irányított volna, nem volt. A szegény nép keserűségének tengerében oda volt dobva. A menekülő nagy tömegnek más vigasza nem volt, mint az alfalvi nagyharang, melyet reggel is, délben is, este is harangozó, sekrestyés hiányában én [Salati Ferenc plébános – sz. m.] húztam meg nap-nap után. Húztam azért, hogy ennek a nagy tömegnek legalább így vigasztalására lehessek, hiszen másképp úgy se tudtam: omnibus omnia fieri. Az óriási raj így állott és menegetett, ahogy lehetett. És én? Köztük mozogtam. Ahogy tehettem, mindenkit gyámolítottam.

Remete, Ditró, Szárhegy, Szentmiklós, Tölgyes, Békás, Csomafalva mind Alfalun keresztül menekültek. (A többiek Újfalutól lefele Udvarhelynek tartottak.) Hétfőn, kedden, szerdán annyira tele volt a tenger szekérrel Alfalu, hogy egyik a másiktól mozdulni se tudott. A Bucsinon éjjel mentem át. Annyi volt a bágyadt, szomorú lángú tűz. Annyi az aggódva reménykedő ember a szekér mellett. Hátha innen még vissza lehetne menni? […] Annyi volt az éles gyermeksírás. Annyi a didergés, a fázás! Az éj hideg volt. Pláné pénteken éjjel sok eső is esett. Vizesek is voltak, mert a szombati nap a fellegek mögött maradt”.3

Parajdon a menekülők nagy tömege összetorlódott, megrekedt. Az ottani állapotokról szeptember 3-án báró Diószeghy csendőrszázados állomásparancsnok Gyalókay Csík vármegyei főispánnak azt jelenti, hogy Felcsík, Alcsík és Gyergyó vidékéről mintegy 40 ezer menekült van Parajdon és vidékén, részben élelem nélkül, éhínségnek kitéve. A menekülők nagy része szekérrel van, de vonóállataik elcsigázottak, fáradtak, alig tudnak tovább menni. Bár Parajd is közvetlen kiürítés alatt áll, mintegy 150 ezer vágómarha gyűlt össze, melynek elszállításáról gondoskodni kell.4 Másnap, szeptember 4-én gróf Bánffy Miklós az időközben kormánybiztossággal is felruházott dr. Bernády Györgynek, Marosvásárhely város főispánjának hasonló tartalmú jelentést küld. Bánffy gróf azt is jelenti, hogy Gyergyóból még mindig jönnek a menekülők; a Marosvásárhelyre menő sor eleje Backamadarasig ér, kilométerenként ötven szekeret számolva. Ez mintegy 40 kilométert tett ki, és már 20 km-re megközelítette Maros-Torda megye székhelyét, Marosvásárhelyt. A szekerek mellett sokan gyalog mentek, és számítani lehetett arra, hogy Marosvásárhelytől még többen lesznek, mert az elcsigázott állataikat kénytelenek lesznek eladni. A jelentés a gyermekek számát 20 ezerre teszi, és megemlíti azt is, hogy az elcsigázottság miatt elég sokan elhaltak útközben az idősebbek és a gyerekek közül.

A csíkiak jelentős része Székelyudvarhely felé indult. Az első udvarhelyi település, amelyet útjuk során érintettek, Szentegyháza volt. 

„Eddig is szenvedtünk – olvashatjuk a helység Domus Historia-jában –, de most a kálvária véres útjára kell lépnünk. Közvetlen közelben a baj. A székelyföld kiürítése, a menekülés csordultig tölti a keserűség poharát. Még bizakodunk, hátha katonáink útját állják az orv támadóknak. Csík megye jön; a ruhákkal és élelemmel megrakott szekereket síró asszonyok és gyerekek kísérik, bús aggok vezetik állataikat. Forgalom torlódása, rendetlenség a hajtásban, az állatok bőgése, hajtók kiabálása mélységes fájdalom érzetével tölti el a lelkeket. A honn-maradás reménye csökken, készülődnek, tervezgetnek, tanácskoznak, menjünk, vagy ne menjünk? Élelmiszert vigyünk-e inkább vagy a ruhaféléket mentsük? Hiszen az efféle portéka méregdrága. Ezek a gondolatok foglalkoztatnak mindenkit.”5

A menekülés bonyodalmairól, főként a Kis-Küküllő megye székhelyén és környékén kialakult helyzetről Pekri Géza visszaemlékezése tájékoztat. „Vármegyénk volt az egyik fő menekülési levezető út. Itt mentek keresztül a moldovai csángók, a csíkiek, Udvarhely- és Háromszék vármegye lakosságának nagy része. Egy-két nap után az egész útvonalon már csak lassú lépésben lehetett járni. Egyik szekér a másikat nem tudta megelőzni, vagy kikerülni, mert az egész úttesten szekér-szekér mellett, ember-ember mellett haladt. […] Az egész Kisküküllő tere Borzástól a Küküllőig egy óriási menekült tábor képét nyújtotta. Az egész nagy térségen a menekültek ezrei táboroztak. Az idő kezdett már erősen hűvösülni. A szegény székelyek átadták az átvételi bizottságnak sertéseiket, marháikat, lovaikat, szekereiket vagy eladták két-három koronáért, vagy feltüzelték, a kerékagyat kéménynek használva. Betegek, gyermekek haltak el, akiket az út szélén hevenyészve beföldeltek. Síró gyermekek, jajveszékelő asszonyok, bőgő, éhes állatok mindenfelé. Így várták a menekülők a nap-nap után érkező vonatokat, hogy elszállítsák őket. A legtöbb azonban szekereken tovább folytatta útját Kolozsvár felé, oly nagy számban, hogy az országút még hetek múlva is éjjel-nappal tele volt menekülőkkel.”6

 „Balavásár, Dicsőszentmárton, illetve Marosludas és Marosvásárhely között úgy festett a menekülő tömeg, mint egy beláthatatlan népvándorlás [...] – olvasható az alfalvi tudósításból. – Marosvásárhelyen, Dicsőszent-mártonban, Radnóton és Marosludason marhákat bemérő mázsák voltak katonai bizottság mellett. A Székelyföld tenger marhája mind ide került. Igazán kevés hányada tudta marháját kezén megtartani. Akiknek sikerült, azok boldogok, akik elvesztették, azok annál súlyosabban érzik a nyomorúságot. Sok pusztult bele az út nyomorúságába is, hiszen tartani, élelmezni, feltört lábbal kínozni óriási részét nem lehetett.

Nyugodtan mondhatom, hogy akkor öt darab marhájáért a székely atyafi nem kapott annyi pénzt, hogy pl. ma egyet abból a pénzből tudna venni. Az állam kezdetben a marha qualitása szerint szép pénzben kezdte meg a bemérést (kg-ja 4 kr., 3 stb.), de mikor látta az óriási marha anyagot, akkor annyira alább vette, hogy vele a szegény székely nép vagyoni állásának igazán eminens részét vesztette oda. Isten tudja mikor kilábalható sebet és törést kapott életén.”7

A menekülők megsegítésére az útba eső városokban, Marosvásárhelyen, Dicsőszent-mártonban, Enyeden, Tordán, Kolozsváron lacikonyhák, népkonyhák voltak felállítva, s szállásról is történt gondoskodás. De annyi népet nem tudtak sehol ellátni rendesen, sem elhelyezni. És folyt a menekülés hat héten keresztül.

A hadi helyzet alakulása arra kényszerítette a kormányt, hogy a határ menti menekülőket már a szeptember eleji napokban Erdélyen kívüli, magyarországi területek felé irányítsa, hiszen nemcsak dél-erdélyi települések, hanem Maros-Torda megye keleti része és Udvarhely megye is menekülni volt kénytelen. Hogy a menekülés nem járt még súlyosabb következményekkel, az az időjárásnak is köszönhető. Kimondottan kellemes ősz köszöntött be. 

A belügyminisztérium már szeptember 1-jén arról értesült, hogy a menekülőket a vasúti közlekedés nehézsége miatt a részükre eredetileg kijelölt törvényhatóságok helyett másfelé szállítják, és emellett az együvé tartozók sokfelé elszélednek.8 Ugyanakkor a menekültek hollétének felmérésére és nyilvántartásba vételére Vöröskereszt egyleti tudósító irodát állítottak fel.9 

Szeptember hó folyamán a menekülő áradat elvonult, és lassan elfoglalta a kijelölt szálláshelyeket. A csíkiak zöme Hajdú-Biharban szállt meg, de jutott belőlük szép számmal Szabolcsba, Hevesbe és máshova is. A Csík megyei közigazgatási intézményeket Debrecenbe, Hajdú megye székházába helyezték, és ott működtek a visszatérésig. Szétszóródott a más vidékekről elmenekült tömeg is. Már az első vonatokkal útra indultak Budapestre, Szegedre, sőt még a Dunántúlra is eljutottak. A Brassó megyeiek jelentős része Bácskába és Torontálba telepedett. A Torontál megyében október hó 1-ig elhelyezett menekültek száma 13.836 volt, legnagyobbrészt asszonyok és gyermekek.10 

A menekült tanfelügyelőségek közül a brassóit Nagybecskerekre, a csíkit Debrecenbe, a fogarasit Makóba, a háromszékit Gyulára, a nagy-küküllőit Orosházára és az udvarhelyit Szolnokra telepítették, ahol azonnal a sok gyerek beiskolázásához fogtak.

A fel nem vásárolt állatokat a környező törvényhatóságok legelőin igyekeztek elhelyezni. Mivel a kiürített vármegyék lakosságának a marhaállományát a napról napra fokozódó nehézségek miatt nem tudták megmenteni, sem teljességében felvásárolni, kénytelen volt a földművelésügyi minisztérium új legelőterületeket kijelölni. Egy szeptember 8-i távirati rendelkezés értelmében Csík és Beszterce-Naszód megye állatállományát Kolozs megyébe, a Maros-Torda bal partjáról és Udvarhely megyéből származókat Maros-Torda megye jobb parti részébe, a Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Háromszék megye állatait Torda-Aranyos megyébe stb. irányították.11 A kijelölt legelőkön az állatokat 1917 áprilisáig kellett tartani. Az akció lebonyolítása nehézkesen folyt, és csak részben sikerült, több kellemetlen incidenssel. De a visszaterelés még azon őszön elkezdődött. 

 

 1A Gyimes völgyén át Moldvába vezető vasútvonalon a Lóvésznél található, mély völgyön átívelő viadukt

2Pál-Antal: i.m. 211–212. 

3Magyari: i.m. 84–85. 

4Mvhely város lt, Főispáni iratok, 2817/1916. sz. 

5Ábrám: i.m. 59. 

6Pekri Géza i.m. 20–21. 

7Magyari: i.m. 85–86. 

8Mvhely város lt, Főispáni iratok, 2796/1916. sz. (az 15257. I. sz. távirat)

9Uo. (4838. res./1916. szept. 1. sz.)

10Veres Emese: i.m. 126. 

11Mvhely város lt, Főispáni iratok, 2839. és 2879/1916. sz.