Menekülés 1916 őszén

(Folytatás szeptember 9-i lapszámunkból)

 

Földindulás…

A menekülés előzményeként vessünk pillantást egy korabeli marosvásárhelyi tudósításra. A Székely Napló 1916. augusztus 28-i, vasárnapi száma történelminek tekinthető, ekkor ugyanis egyszerre két jelképes, egymásnak ellentmondó tényről tudósít a lap. Az egyik az erdélyi képviselők előző heti fővárosban tett útjáról, a másik a román hadüzenetről szól. A vezércikk szerint a képviselők Tisza István miniszterelnök megnyugtató üzenetével érkeztek haza. Az Erdély védelméről szóló tudósítás szerint a fővárosban tájékozódtak képviselőink – akiket Bethlen István mezősámsondi birtokos vezetett – a hadi helyzetről. Az újságcikk erről az alábbiakat írja: „[…] teljesen megnyugtató felvilágosításokat adott a román kérdést és Erdély szerepét illetőleg. A miniszterelnök hosszabb ideig tartó bizalmas felvilágosításai annyira hatottak az erdélyi képviselőkre, hogy nem csak a legnagyobb nyugalommal távoztak […], mi több, elálltak interpellációjuk felolvasásától a Házban.” A nyugalomra biztató tudósítás mellett a megnyugtató szavak cáfolatát is közli a lap ugyanazon az oldalon A román hadüzenet után címmel. Ebben, a miniszterelnöki megnyugtatás cáfolataként, már lelkesítően szól az olvasókhoz a háborúról: „Erdély ormain nem katonákat, nem hősöket, de tigriseket talál a reánk uszított új ellenség, mely véres fejjel fog visszahullani védelmeink ércfaláról és most mi mondjuk a poklok fenekére küldött Kitchenerrel: most kezdődik a mi háborúnk. […] A mi háborúnk győzelmes kimenetelének, az új ellenség megszégyenítésének biztos záloga az a nyugalom, mely itt, a határszéli Marosvásárhelyen a román hadüzenet hírét fogadta, s amely egy percig se válhat kishitű ijedtséggé, csak harcra kész lelkesedéssé, mindnyájunkat Erdély védelmére hívó, nemes dacú tűzzé”.

A határ menti lakosság a béke utolsó napjáig élte a maga megszokott életét. Nem sokat tudott a fejleményekről – főként falun –, a rá váró kálváriáról. Ha tudott is, biztonságban érezte magát. Mozgósításra és menekülésre nem készült. De a kósza hírek terjedését nem lehetett megakadályozni. A nyugtalanság több helyen is felütötte a fejét. Maroshévízről a járási főszolgabíró 1916. augusztus 22-én arról számol be a főispánnak, hogy az utazási igazolványokat kérők száma hirtelen megnőtt. „Kutatva a nyugtalanság okát – írja – arra jöttem rá, hogy az alsóbb néposztály, különösön a Máramarosból ide özönlött zsidók, látva azt, hogy a község értelmisége, az intelligens elem csomagol és ingóságait küldi az ország belsejébe, ebből a maga kötelességére következtet, és szintén igyekszik, amit lehet megmenteni. E semmiképpen kellően el nem ítélhető rossz példával szemben, amit sajnos épp azok adnak, akiknek az ellenkezőjét kellene tenniök, és akik után a nép elindul, hiába való minden ékesszólás és erély. Ezek folytán tisztelettel kérem Méltóságodnak további intézkedését.”1 

De nézzük az első órák határ menti eseményeit. A borszéki Domus Historia arról számol be, hogy az ott állomásozó katonaság már az éjféli órákban hírül vette a román betörést, „s ők felkészülve gazdasági, élelmi tárgyaikkal el is indultak, csak a rendes katonaság – amely indulásra készen állt – maradt vissza, a lakosság hivatalosan reggel szentmise után 9 óra tájban értesíttetett azon szigorú meghagyással, hogy egy óra alatt a községből mindenki távozzék, mivel a románok betörtek, és már Tölgyesen, Bélboron vannak, s minden percben itt lehetnek.”2

Csíkmadarasról is hasonlóképpen értesülünk: „1916. augusztus 27-én, mely vasárnap vala, – írta Balló János esperes-plébános – még elvégeztük a vasárnapi istentiszteletet, csendesen le is feküdtünk, de már virradóra hajnali két órakor fellármáztak, hogy a románok betörtek a határon, és menekülni kell. Irtózatos zűrzavar keletkezett. Mindenki szedte össze a legszükségesebbnek ítélt tárgyait, s rakta szekérre. Az állatokat felhajtották a Fejedelemkertbe3, de nemsokára gazdátlanul sírtak-bőgtek a község között. Már de. 11–12 óra között megindultak a tarka-barka lepedők, csergék és más terítőkbe borított s minden szükséggel megrakott szekerek, melyeknek tetejében síró asszonyok, gyermekek és öregek ültek, s úgy néztek ki, mint Jeremiás Jeruzsálem romjain. Délután már alig lehetett járni a sok szekér között egész estefeléig, a mikorra már a falu nagy része elhagyta volt a falut”.4

Csíkdelnén a hatóság felkérésére augusztus 28-án a plébánosnak még arról kellett prédikálni, hogy „aki a menekülést hirdeti, el fog kárhozni”. De másnap már menekülni kellett. „Hajnalban kidobolták a menekülést. Csak fel kell menni a Hargitába! Iszonyú sírás-rívás, kétségbeesés, bizonytalanság, fejvesztettség. Menekülni kellett biztosan. Kezdődött a nagy pakolás, csomagolás, ki lószekéren, ki marhaszekéren, ki gyalog, ki hogy tudott. Megindult az első szekér után a sok száz, sőt sok ezer.”5

Gyergyószentmiklós megindulásáról Mihály József rendőrkapitány 1916. szeptember 27-i részletes beszámolója és a város Domus Historiája is tájékoztat. „Gyergyószentmiklós város területén a román hadüzenet augusztus 27-én – vasárnap – az éjjeli órákban jutott nyilvánosságra – írja Mihály. – A hír vétele lakosságunk körében egyelőre nem idézett elő nagyobb izgalmat, mert vidékünknek természeti fekvése és július óta Gyergyóba felvonult katonaság fokozta bizalmunkat aziránt, hogy Románia felől a veszély nem következhetik be meglepetésszerűen. Feltevésünkben azonban szomorú csalódás ért, amennyiben hétfőn – augusztus 28-án – reggel 8 órakor a városunkban székelő császári királyi 61-ik gyalog hadosztály parancsnoksága kiadta rendelkezését a váro-sunk azonnali kiürítésére. A rendelet a város területén kihirdettetett, amire a lakosság fejét veszítve pánikszerűen kezdett menekülni. A keletkezett zűr-zavart leírni képtelen vagyok.”6

Ugyancsak Mihály József írja, hogy a menekülők számára vonat csak augusztus 29-ig állt rendelkezésre. Az utolsó szerelvény Gyergyószentmiklósról aznap este 7 óra tájban futott ki. Ezután a hadvezetőség a vasúti berendezéseket megsemmisítette, és a szénkészletet felgyújtotta.7 

A gyergyóalfalvi Domus Historia a következőképpen emlékezik: „Augusztus 28-a volt. A lakosság éppen akkor szedte fel magát jóformán az éjszakai alvásból. Semmit sem sejtett. Nyugodt volt egészen.[…] Aztán jött egyszer mégis egy rémséges hír. Összekavart mindent. Az emberek lelkére sújtott kegyetlenül. Ömlött a könny az arcok simaságán épp úgy, mint annak ráncain. Jajgatott mindenki. Futott, szaladott, csomagolt, rejtett, temetett, vitelre készített úgy, amit e sohasem érzett, kiszabott percekben éppen csak lehetett. […] Mi itt Alfaluban a rémhírt napfeljöttekor vettük kézhez […] A hír megrémített mindenkit. Azt az óriási felfordulást, felsírást, amely betöltötte a község ellepett utcáit, nem lehet leírni. A kocsmagőzös elöljáróság cselekvésre képtelen volt. Futott, szaladt mindenki. Pakolt, ásott, rejtett mindenki, amit csak lehetett. Már délelőtt telni kezdett a nagyút”.8

A román csapatok előnyomulásával egyre nőtt a kiürített terület, és szaporodott a menekülésre kényszerült falvak száma. Tekerőpatakon augusztus 28-án reggel „az elöljáróság kidoboltatta, hogy 24 óra alatt meneküljön mindenki. Marhákról és sertésekről gondoskodni fog, azokat hajtatja pásztorokkal, és Udvarhelyt a hadvezetőségnek beadja”.9

Gyergyóújfaluban augusztus 27-én a község elöljárósága még kihirdette, hogy „Jaj annak, aki rémhíreket terjeszt”. De másnap reggel 6 órakor az ott állomásozó katonaság elhagyta a falut, az elöljáróság pedig kikiabáltatta, hogy 

„Fusson mindenki merre lát, gyünnek az oláhok!”. A következő napokban a falubeliek egy része elhagyta a települést, nagyobb része nem ment tovább, meghúzódott a falu erdei helyein.10

Kilyénfalván is hasonló események történtek: „Hajnali három órakor – olvasható a Domus Historiában – felköltött Balla Teréza szolgálóm: A hadnagy úr azt üzeni, hogy keljen föl, mert Románia megüzente a háborút. Az egész falu mozgott. A katonák már 7 órakor Várhegy felé elvonultak. Nekünk pedig jött a rendelet, hogy délután 4 óráig minden 17–56 éves férfi meneküljön. Kinek fogata van azzal, kinek nincs, gyalog, mert Brassónál már elvágták a románok a vasutat. Irány Székelyudvarhely! Hadikölcsönre a székelység összes vagyonát feláldozta, férfijait odaadta, most szánalom nézni a sok asszony és apró gyermek hurcolkodását”.11

 Az Udvarhely megyei szentegyháziak a csíki menekültek útvonalába estek. Ahogy közeledett az ellenség, úgy fokozódott a menekülés-maradás dilemmája. „A falu egy részét az otthon szeretete visszatartja – értesít a helység Domus Historiája –, fáradságos munkája gyümölcsét nem akarja itt hagyni, megöleli kapufáját, az ölelés erős, nem engedi távozni. A falu más része sírva búcsúzik a családi tűzhelytől, könnyes szemmel tekint vissza még a Cekend-tetőről a Hargita tövére. Az egyre közelebbi ágyúszó, a „hősies” (ne hidd, kedves olvasó) csapatok szaladása mondja: itt a veszedelem, meneküljön, aki akar.

A Homoród völgyéből 2–3 nap múlva visszatérnek sokan, azonban a reménység mécse utolsót pislog: utóvédek jelentik, hogy az ellenség a Nagyerdő tövében tanyáz. Tapogatózva, félve ólálkodik előre. Falunktól 10–250 lépés távolságban halad a lövőárok, egy zászlóalj katonaság (népfelkelő) két rozoga ágyúval áll ellen. Közel két hétig bujkáltak az ellenséges csapatok, míg a Csereoldalból be mertek a faluba jönni. A templom tüzérségi megfigyelőhely, a falu tűzvonalba esik. A szerencsétlenséget fokozza a tömör építkezés, az épületek fenyőanyagának gyúlékonysága. Az ellenség gyújtógránáttal lő, tűz üt ki, a templom környéke, a Csíki út mentén, az északkeleti oldalon lángba borulnak az épületek. Az egyházi gazdasági épületek is elhamvadnak. A tűz a közkerteken a kapu felé jön, csak a II. vert lábon (kaputól számítva) törik meg, az átjáró kapunyílás állja útját. A templom szentélyéből 3 ablakot s a szentély támasztó oszlopát 2 gránát találja, a kántori ház sarkát, a papi sütőház alját kisebb kaliberű gránát üti át. 84 gazda részben vagy egészben leégett. Az elmenekültek nélkülözés, fáradtság közepette vándorolnak a hatóságok által kijelölt vidék (Heves megye, Jász-Nagykun-Szolnok megye, többen a Dunántúl) felé”.12

Homoródkarácsonfalvára „szeptember 14-én érkeztek meg a testvérek. Ekkorra már üres volt a falu, mert augusztus 30-án kiadták a rendeletet, hogy mindenki, különösen a katonakötelesek meneküljenek. Ment is mindenki, aki csak mehetett. A csordákat hazacsapták az erdőről, mezőről. Mindenki befogta a befogható marháját, a többit gyalogszeresleg riasztották utána. Amit nem vihettek, azt elcsapták. Sertésnek, majorságnak vizet mertek, gabonát hintettek ki, s ha maradt hátra ismerős, arra bízták, ha nem a jó Istenre. Némelyek a házat bezárták, mások mindent nyitva hagytak, mert úgy mondták, akkor az ellenség nem töri fel.”13

A Maros-Torda megye keleti részén fekvő Szovátán: 

„Szeptember elseje hajnalán heves dobszó riasztotta a lakosokat. Reggel 6 órára gyűlésbe hívtak mindenkit a faluháza előtti térre. Kihirdették a román hadsereg közeledésének hírét. Délután 4 órakor érkezett a községházára a menekülést elrendelő parancs, amelyet 6 órakor olvastak fel az összegyűlteknek. Az okirat szerint szeptember 3-án reggel 8 órára ki kellett üríteni a falut. Kötelező volt elmenekülni minden 15 évnél nagyobb munkabíró férfinak és fiatal nőnek. A nagyon öregek, betegek, gyerekek otthon maradhattak, […] de nem tanácsos, mert nem lehet tudni mi a jövendő”.14 A rendelet kihirdetését elkeseredés, tanácstalanság követte. Az asszonyok sírtak, a férfiak szitkozódtak. Másnap a zsúfolásig megtelt templomban készültek fel lelkileg a menekülésre, az éjszaka folyamán meggyóntak, majd másnap délelőtt 10 órakor elindultak. A gabonakészletet vasúton szállították (keskeny nyomtávú helyi vasút kötötte össze Szovátát Marosvásárhellyel). A marhaállományt fogadott hajcsárok kísérték Marosvásárhelyre, ahol a katonaság felvásárolta azokat. A szekéren menekülők számára a Maros-vonaltól északra fekvő Mezőbándot jelölték ki állomáshelyül. Kinek nem volt szekere, a menekülőket szállító vonaton Szabolcs megyébe utazhatott.

És a tragikus útra kelés sorát még számos eset illusztrálhatja. Az útra keléssel kapcsolatosan csak megemlítjük még, hogy a mintegy tizenegyezer főt számláló Sepsiszentgyörgyön ötszáznyolcvanhárman maradtak vissza;15 a rommá lőtt Csíkszeredában 11-en stb. Az is tény azonban, hogy nem mindenki hagyta el otthonát, vagy rövidesen visszatért, főként azok, akik a közeli erdőkben kerestek menedéket. Voltak olyan települések is, főként a közlekedési utaktól távolabb eső részeken, ahol helyben maradtak. Így pl. a Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó harminckilenc település közül hat helységbe a menekülők nagy többsége még a megszállás alatt visszatért, és háromból kevesen indultak útra.16 

A helyi románságnak volt a legkevesebb oka a behatoló hadsereg elől menekülni, többségük otthon maradt. A szülőhelyétől ténylegesen távolra, más megyébe menekülteket a befogadó hatóságok már szeptember 7-étől regisztrálták. Az 1917. májusi nyilvántartás alapján végzett összegzés szerint legtöbben Brassó megyéből távoztak lakhelyükről (30%), legkevesebben (3,5%) Fogaras megyéből. A nyilvántartás azonban csak hozzávetőleges, hiszen sokan nem regisztráltatták magukat.

 

1  MmNL, Maros megye lt, Főispáni iratok, 130. res. /1916. sz. 

2  Mihály János: i. m., 25.

3  A falutól 3 km-re nyugatra, a Hargita lábánál fekvő nagykiterjedésű rét és legelő.

4  Pál-Antal Sándor: A csíkiak viszontagságai 1916-ban. In: Uő: A Székelyföld és városai. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003, 201.

5 Mihály János: i. m. 27. 

6 Mvhely város lt., Főispáni iratok, 3246/1916., 1. Közli: Pál-Antal: i. m. 209.

7  Uo. 1-2.

8  Pál-Antal: i. m. 203.

9  Garda Dezső: Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás és Gyergyó. Székelyföld, 2016, 8. sz., 49.

10  Uo. 48.

11  Uo. 55.

12   Ábrám Zoltán: Szentegyháza. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, [1998], 59-60; Pál-Antal: i. m. 205-206.

13  Mihály János: i. m. 32.

14  Fekete Árpád–Józsa András–Szőke András–Zepeczáner Jenő: Szováta. 1578 – 1989. Székelyudvarhely, 1998., 106.

15 Nagy Szabolcs: Az 1916-os román megszállás egy sepsiszentgyörgyi patikus szemével. In: Acta Siculica, Sepsiszentgyörgy, 2011, 312.

16  Uo.