Melyik Petőfire figyelünk?

A Látó antológiaként is élvezettel olvasható, forgatható Petőfi-számából Nagy Attila versét emelte ki a Múzsa, talán mert ebben ismerhetünk rá leginkább a bicentenárium ünnepeltjének saját szavaira, soraira, képeire, lélekrezdüléseire. A Szerelmi kollázs. Petőfi 200 tizenhat sorából csak egy, a tizenötödik a mai marosvásárhelyi lírikus sajátja, a többi mind Petőfié, de azok így sohasem fűződtek egybe egyazon versben, ilyen sajátosan petőfis lázban, hagymázasan lebegő, látnoki hangulatban, mint ebben az egyén- és koridéző, egyedi láncolatban. Persze szubjektív minden ilyen válogatás, a PetőfiLátó többi főhajtó írásából is méltán közölhetnők újra akármelyiket, mindenik érdemes a figyelemre, mindenik hozzáad valamit mindahhoz, amit ma Petőfiről tudunk, tartunk, gondolunk, hallani, mondani szeretnénk. A lapbemutatón is, amelyről a Népújság pár nappal ezelőtt részletesen tudósított, bőven kaptunk ízelítőt abból, miként hat a nagy előd a mai, kortárs alkotókra. Erre egyébként nem csak tájainkon figyelnek a jelenség elemzői, a világhálón is képet alkothatunk róla. A Litera irodalmi portálon például január 22-én Margócsy István irodalomtörténész így írt Kulturális ajánlójában: „Petőfi halála óta nemigen akad költő, Lisznyay Kálmántól 

Weöres Sándorig, Szittya Attila Bendegúztól Tandori Dezsőig, Pósa Lajostól Pilinszky Jánosig, aki ne nyilatkozott volna meg Petőfi kapcsán – emiatt úgy vélem, Petőfi a magyar költészetnek vagy felettes énjeként, vagy pedig tudatalattijaként lenne leginkább jellemezhető, végtelenül különböző elfojtásokkal és indulatáttételekkel együtt” – olvasható A Petőfi-jelenség a magyar költészetben című rövid eszmefuttatásban. „A versek vagy Petőfiről szólnak (az ő figuráját idézik meg), vagy Petőfihez beszélnek (emelkedetten vagy familiárisan); a szöveg esetleg mintha Petőfi szájából hangzanék fel (archaizálva vagy aktualizálva) – vagy pedig az eredeti Petőfi-szöveg átirataként, felülírásaként működik (imitációként vagy paródiaként).” 

A Látóban megszólaló 40 szerző, illetve a közölt 34 vers is beleillik valamiképpen a fenti teoretikus megközelítésbe. És jó volt, üdítően hatott, hogy a visszatekintő irodalmi délutánon sok volt a mosoly, a felcsendülő nevetés is. Ez nyilván a felolvasott prózai szövegeknek is köszönhető, azokból is egyértelműen kiviláglik, hogy a halhatatlan életmű és a nemzeti jelképpé emelkedett kivételes egyéniség akkor maradhat mindenkorra igazán a miénk, ha azzal a mindennapi természetességgel és értelmi, érzelmi, eszmei sokféleséggel viszonyulunk hozzá, amit korunk megannyi más meghatározó jelensége irányában tanúsítunk. Ez talán a bennünk mocorgó túlzásoktól is megvéd. Mert sajnos mindig könnyen átesünk a ló túloldalára. Ha valaki tiszteletére egész éves programsorozatot hirdetnek, hirtelen minden irányból elárasztanak a jubileumi rendezvények. Hamar fellép a túltelítettség benyomása. Most sincs másképpen. Egyszerre mindenki Petőfit élteti. Ennek jegyében néhány hete ünnepi irodalmi, képzőművészeti, színházi, filmes, zenés, táncos események árasztanak el, tele van vele a média. Az iskolák sem akarnak lemaradni az ünneplésekből, a kulturális élet szervezői sem. Jól van, így megy ez. De nem mindegy, milyen színvonalon. Na, itt már lehetnek fenntartásaink. Könnyen ránk telepedhet a nagyotmondás, a közhelyeket pufogtató ömlengések sokasága. Nem fokozom, tudja, kedves olvasó, mire hivatkozom. Az is nyilvánvaló, hogy a maga idejében Petőfi hevülete, szavainak újító lendülete, életével, példázatával hitelesített költői üzenete másként hatott, mint napjainkban. Ezt is számításba kell venni a tisztelgő megnyilvánulásokon. Meg sok egyebet is, hiszen két-másfél évszázaddal Petőfi után költészetének potenciális befogadói is, főleg a fiatalok, máshogyan állnak a világhoz, mint a Költő és köre annak idején. 

A januári Látóban Láng Zsolt írja rövidprózája Petőfi és a koreai úrleány című alfejezetében, hogy a Szöulban magyarul tanult és Budapesten Petőfiből doktorált ázsiai ifjú hölgy „tüneményes volt azért is, mert Petőfi korának a nyelvét beszélte. Ön, uram, igen délceg és kegyes, hőn óhajtanám, hogy fogadja hálámat, amiért megengedte, hogy megszemléljem dicső előadásukat.”

Beszéljük Petőfivel a magunk korát, és bizonyára sokkal több mindenben egyetérthetünk, mint gondolnánk.