Megvalósult Maros-parti álmok
Nagy örömömre szolgált és kellemes meglepetés volt számomra a Soós Árpád által összeállított és mostanság megjelent könyv a marosvásárhelyi vízilabdasport történetéről.
Nagy örömömre szolgált és kellemes meglepetés volt számomra a Soós Árpád által összeállított és mostanság megjelent könyv a marosvásárhelyi vízilabdasport történetéről. A vízipóló márkajele a svédcsavar, ezúttal viszont egy ide illő svéd kifejezéssel szeretnék élni a könyvben való szereplésemet illetően: „Mit keres a macska a hermelinek között?” A legjobb indulattal sem lehet engem azzal vádolni, hogy vízipólós voltam, legfeljebb azt lehet állítani, hogy mint rosszul úszó „álló bekk”, kb. fél tucat vízilabdameccsen a vásárhelyi Akarat ifjúsági csapat színeiben ugrottam vízbe 1954 nyarán. Akkor készült a könyv 22. oldalán látható csapatkép, melyen a 3. sz. sapkát viseltem Soós Jancsi (5-ös sapka) osztálytársam és szeretett barátom hívására, valamint másik osztálytársam és barátom, Bordy Jani pólós sikerein fellelkesülve. 1953 telén kezdtem Andor bácsinál a vízipólós edzéseket az egyetem alagsorában lévő parányi fedett medencében, amelyre inkább illik a „kacsaúsztató” megnevezés.
A szerzőnek teljes mértékben igaza van, amikor az edzők jelentőségét méltatja, ugyanis a gát feletti cementlapoknál önképzéssel szerzett, hibásan beidegződött úszótechnikámon, pocsék lábmunkámon még Andor bácsi hozzáértése és megértő türelme sem javított sokat. Ezért korlátozódott vízipólós pályafutásom az 1954 nyarán Lugoson megrendezett ifibajnokságra, ahol a legjobb teljesítményem szerintem az volt, hogy nem fulladtam a medencébe. Pedig az ellenfél centerei megpróbálkoztak ezzel, de sikerült megúsznom meglehetősen sok uszodai korty árán a köztünk feszülő érdekellentétek miatt. Lugoson igen kellemesen teltek a napok a csinos úszóleányoknak köszönhetően, csak azok a kívül-belül nedves meccsek ne lettek volna! Nem kellett nagy zseninek lennem, hogy ráérezzek, nem ez a sikeres műfajom. Visszatérve Vásárhelyre, a pólósapkát végleg a szegre akasztottam, és jobbnak láttam más sporttal próbálkozni.
Időközben elkezdtem készülni az egyetemi felvételire, ami egyből sikerült. A választás egyszerű volt, hiszen az orvosi egyetem szomszédjaként szinte mindennap ott találkoztam a játszópajtásokkal, „az egyetemi campus” volt a második otthonom. Szerettem sportolni, és az egyetemi évek idején atletizáltam, jégkorongoztam, fociztam és kosaraztam. Az orvosi oklevél megszerzése után (1960) abbahagytam a versenyszerű sportolást, mely nem bővelkedett különösebb sikerekben, de jelentősen elősegítette a harmonikus szellemi és testi fejlődésemet. Ez nyújtott biztos alapot, hogy fél évszázadon át valóra váltsam ifjúkori vásárhelyi álmomat, és sikeres gyógyító klinikus, sebészorvos, majd szívsebészprofesszor lettem. Szerencsére nem önképzéssel, mivel kiváló „edzőim”, tanítómestereim voltak idehaza és külhonban is, a nagybányai főnököm kivételével. A rossz beidegződés elkerülése érdekében 1968 nyarán, megunva a „vörös paradicsomot”, két Nicut is otthagytam Szent Pál módján. Az egyik Nicolae R., a nagybányai képzetlen főorvosom, a másik a legfőbb „góré”, Nicolae C. volt. Szabad emberként kezembe vettem életem irányítását, és képességeimet a számomra legmegfelelőbb pályán kamatoztattam.
Bordy Janit és Soós Jancsit második elemista koromban ismertem meg, miután szüleim beírattak a Református Kollégiumba, és így lettünk osztálytársak egészen az 1954. évi érettségi vizsgáig. Ekkor szétváltak útjaink. Soós Jancsi meg jómagam az egyetemi továbbtanulást választottuk, és sikeres felvételi után egyetemi hallgatók lettünk. Soós Jancsi a kolozsvári egyetemen gyógypedagógus tanári diplomát szerzett és visszatért szülővárosába, ahol egy gyógypedagógiai iskola tanára, majd nyugdíjazásáig igazgatója volt. Családot alapított (két gyermek, egy unoka), rendbe hozta és beköltözött a Sörház utcai szülőházába. Jancsi az egyetemi évei idején versenyszerűen vízilabdázott és jéghokizott kolozsvári csapatokban. Vásárhelyre való visszatérése után még néhány évig korongozott, majd azzal is felhagyott, és ifjúsági csapatoknál edzősködött (jégkorong, úszás) a tanári hivatása mellett.
Bordy Jani továbbtanulási terveit halasztotta a vízilabdáért, hiszen őt az Isten is pólósnak teremtette. Egyaránt volt villámgyors fejben és testben, főleg az akciók elején szerezve be a sikerhez szükséges előnyt az ellenfél izomkolosszusaival szemben. Ha megnézzük a jelen könyv 37. oldalán lévő képet, látható, hogy Jani szinte egy fejjel alacsonyabb az amerikai csapattársainál. Rendkívüli játékintelligenciája társult a higanyszerű, meg- és felfoghatatlan gyorsasággal. Ennek köszönhetően már 16 éves korában beválogatták az ország felnőtt vízilabdaválogatottjába. A fővárosba igazolt, ahol játéka kibontakozott, megerősítve, illetve bebiztosítva helyét a nemzeti válogatottban. Szinte elfelejtettem megemlítni a zsonglőröket megszégyenítő, bravúros labdaérzékét és kezelését. Alig 18 évesként már kiforrott nagy tudású vízipólósként még az ellenfelei is elismerték és dicsérték. Soós Jancsi Szolnokon találkozott a kétszeres olimpiai bajnok Boros Ottó (Api) pólós kapussal, aki azt mondta Janiról, hogy hihetetlenül gyors volt és idegesítő módon gyakran lett szabadon megjátszható. Egy évtizede találkoztam a háromszoros olimpiai bajnok Kárpáti Gyurikával, aki jól emlékezett rá, és dicsérő szavakkal illette fél évszázad távlatából.
Jani a válogatottal készült a melbourne-i olimpiára, de nem felejtette el gyermekkori álmát: gyógyító orvos akar lenni. Ezért visszatért szülővárosába, és leigazolt a vásárhelyi Haladás (Progresul) csapatába, mely akkor az ország második legjobb csapata volt, hajszálnyira a fővárosi katonacsapat (CCA) mögött. Kettőjük rangadója mindig igazi „derbi” volt Vásárhelyen három-négy ezer lelkes szurkolóval, még a fákon is csüngtek a drukkerek. Jelen voltam a könyvben Jani által leírt 1956-os bukaresti CCA elleni győztes mérkőzésen. A hangulata, atmoszférája valóban ’56-os volt, de úgy is lehet jellemezni, hogy „szerelem első látásra” – mert aki akkor látott először pólómeccset, az örökre eljegyezte magát ezzel a férfias sporttal. Vásárhelyen a fővárosi CCA-mérkőzések különleges pikantériáját a Fodor Berci – Novák Bubsi párharc nyújtotta a nagyérdemű nézőseregnek. A közel kétméteres, lajhárosan hosszú karú fővárosi gólgyáros Novák Bubsi középcsatárt a jóval szerényebb méretű „álló bekk” Fodor Berci jó szorosan fogva próbálta a gólgyártásban megakadályozni. Néha igencsak összefonódtak, és a víz alá buktak „submarint” játszani, de semmi nem látszott a zavaros Maros-vízben. A nem túl gyakran feltörő légbuborékokból lehetett sejteni, hogy hol tartózkodnak. Majd egymást átölelve felszínre jöttek, és igyekeztek a heveny oxigénhiányukat pótolni. Ezt a felejthetetlen mutatványt többször is bemutatták a mérkőzés folyamán.
Bordy Jani 1956 kora őszén felvételizett az akkor csak magyar nyelven oktató helyi orvosi egyetemre. Medikus csapattársai, Both Sándor, Rettegi Károly segítették a felkészülésben, de a borotvaéles eszű barátomnak nem magyarázat, hanem idő és könyv kellett, mert amit egyszer elolvasott vagy meghallgatott, azt azonnal meg is tanulta. A felvételit közelről követtem, és szorítottam Janiért, akinek jól sikerültek a vizsgái, de a „Rector Magnificus” Andrásofszky Tibor tehetséges idegsebész professzornak, aki teljesen a rektori teendőkkel foglalkozott, valószínűleg az egysíkú parancsuralmi rendszer és a hatalom nektárja megzavarta józan paraszti gondolkodását, és kimondta a „gromikói nyet-et”. Sajnos nem ez volt a rektor utolsó és legrosszabb döntése a marosvásárhelyi magyar orvosképzést illetően.
Ha akkor Janit felveszik az orvosira néhány hónapos halasztással, majd támogató oktatással, az 1957-es őszi vizsgaidőszakban sikerrel leteszi az első év vizsgáit. Véleményem szerint megtehette volna ezt Andrásofszky, aki biztosan ült akkor a rektori karosszékben. Ezt látszik bizonyítani, hogy a koholt vádak alapján elítélt és börtönbe zárt Csőgör Lajost, az intézet első rektorát ártatlannak nyilvánítva szabadon bocsátják egy évvel korábban (1955 május). A katedráját visszakapta, a rektori megbízást viszont nem. Bordy Jani kérésének megoldhatósága mellett szólt az is, hogy a vásárhelyi orvosképzés kezdetekor több éven át a Voitec-féle engedmények alapján nem ragaszkodtak a tanulmányi idő teljes hallgatásához, hanem csak a szigorlatok sikerességéhez. Így az engedélyezettek két naptári év alatt akár három tanulmányi évet is teljesíthettek. Továbbá Sztálin halála és a XX. szovjet pártkongresszust követő politikai enyhülés talán ekkor a legkézzelfoghatóbb.
Nem kizárt, hogy a Rektor Elvtárs elfelejtkezett arról, vagy nem óhajtott emlékezni, hogy másfél évtizede „dél-erdélyi menekültként” a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemtől jelentős támogatást nyert el.
Már akkor felismertem az előbb leírt összefüggéseket, helyzetet, és nagyon elszomorított és feldühített, hogy egyik legkedvesebb barátomat ekképpen véglegesen elveszítem, mert akkor annak tűnt. Csak Soós Jancsitól kaptam néha hírfoszlányokat, de akkor ilyenekről bölcsebb volt hallgatni, mint beszélni, mert a falnak is füle volt. Igen, hallgatnom kellett (volna), de az ifjúi igazság-érzés, meggondolatlanság mást eredményezett. Udvariasan, az illendő tiszteletet megadva az akkori rektoromat nyilvánosan hibáztattam, és felelősségre vontam Jani barátunk szülőföldjének elhagyásáért. Közismert, hogy az ’56-os magyar forradalom a kommunizmus bukásának kezdetét jelezte. Nem véletlen, hogy a forradalom brutális vérbe fojtása után világszerte, így Erdélyben is az „észt ontó bontó-rontó” elvtársak rágódtak, megbeszéltek, magyaráztak, kivizsgáltak, de elsősorban ködösítettek, mellébeszéltek. Valószínűleg hasonlók miatt 1957 végén a rektor és az intézeti párttitkár összehívott egy diákfórumot azzal a céllal, hogy a részt vevő fiatalok nyilvánosan ítéljék el a magyarság példásan bátor szabadságharcát. Meghallgatva négy-öt hasonlatos, politikailag (az akkori) korrekt hozzászólást, melyek megakadtak, gramofonlemezként ismételve a nemzeti önérzetemet sértő bárgyú szöveget, megunva ezt a megalázó szócséplést, szót kértem, és elmondtam Bordy János történetét, kihangsúlyozva, hogy az ő „haza nem térése” a vásárhelyi orvosira való be nem kerülésének az eredménye, hangsúlyt adva a jelen levő rektor segítségnyújtása elmaradásának. Ez a váratlan, alulról jövő bírálat vészjósló csendet váltott ki, még a levegő is szinte megfagyott és a rektor megnémult. Az egyetemi párttitkár, Horváth Miklós, a közegészségtan professzora szólalt meg először nagyon röviden, de annál bölcsebben, fennhangon elszavalta a Szózat utolsó négy verssorát:
„A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
(Vörösmarthy Mihály)
Ezzel – hál’ istennek – vége lett a diákfórumnak, amit mindenki igyekezett gyorsan elfeledni. Szerencsémre ez nem 1959-60-ban történt, amikor a vásárhelyi medikusok magyar ’56-tal kapcsolatos „elvtelen” magatartását torolták meg. Pl.: versek olvasása vagy hallgatása (Vér folyik a pesti utcán) az orvosi diploma átvételének 2-4 éves késését eredményezhette.
Időközben Jani és három magyar csapattársa csatlakozott az akkor haza nem térő magyar vízipólósokhoz, és részt vettek az 1957-es amerikai vízilabda show-turnén a keleti parttól a nyugatiig. Visszatérve San Franciscóba, Jani az álmai megvalósítása érdekében Teller Ede, magyar származású atomfizikus, a hidrogénbomba atyja tanácsára megtanult angolul, majd beiratkozott a Berkeley Egyetemre, ahol levizsgázott az orvosi tanulmányok elkezdéséhez szükséges elméleti tárgyakból (preklinikai), majd a klinikai, orvosi tanulmányait a még nevesebb Stanford egyetemen fejezte be és vette kézbe az orvosi oklevelét. Végigjárva a szakképesítés lépcsőfokait, ortopéd osztályvezető főorvos lett a Kaiser-kórházak Redwood Cityben lévő központjában. Orvosi mottója a munkatársainak: „Úgy kezeljétek a betegeiteket, mintha azok a család tagjai lennének!” Kívánatos is lenne, hogy minél több orvos így viszonyuljon a hozzá forduló betegekhez!
Bordy János Maros-parti álma Kaliforniában, a Vörös-erdő városában (Redwood City) valósult meg, ahogy levelében írja: „egy kis székely fiúból amerikai vízilabdabajnok és híres-neves csontsebész lett”. Mindezt saját erőből, szellemi, testi képességeinek, akaratának, szorgalmának, kitartásának köszönhetően.
A szólás szerint minden sikeres férfi mellett van egy asszony. Így igaz! Jani mellett már a kezdetektől ott volt Ellen, akit 1957-ben ismert meg és 1959-ben vett feleségül. Nagy örömömre szolgál, hogy Ellen asszonyt megismertem. Ír bevándorlók leszármazottja, istenhívő, családszerető és összetartó, rendszerető és megtartó, szorgalmas asszony, a Bordy család állandóan ügyeletben lévő ügyvezető igazgatója. Ellen asszonyt legtalálóbban a házasodni készülő székely fiú és apja közti párbeszéd jellemzi. Áron bá’: nézd fiam, majd ha leszel valaki, köszönd az asszonynak, és ha senki sem leszel, azt is neki köszönd! Erre az ifjú Áronka azt válaszolja: könnyű volt apámnak, hisz ismerte anyámat.
Bizonyára nem volt könnyű még együtt sem az Újvilágban, de becsületes, szorgalmas munkával megvalósították a fiatalkori álmaikat. Az Úr megáldotta őket egy szerető családdal (három gyermek, hét unoka és egy dédunoka) és valószínűleg már készülődnek a gyémántlakodalmukra (2019).
Hármunk baráti viszontlátása (Jani, Jancsi, meg én), jóval a vasfüggöny lebomlása után a 45. érettségi találkozónkon, a vásárhelyi Református Kollégiumban történt. Ezt követően jóval gyakrabban találkoztam Janival Marosvásárhelyen, Debrecenben és egypárszor meglátogattam San Franciscóban is. Jancsival általában az osztálytalálkozókon és a Bolyai-ünnepségeken szoktunk találkozni. Mindketten nagyon reméljük, hagy idén tavasszal (nem kis mértékben ennek a könyvnek hatására) Jani hazalátogat, és újra találkozunk.
Már ezért is érdemes volt ezt a könyvet megírni és kiadni. Itt szeretném hálás köszönetemet és őszinte elismerésemet kifejezni mindazoknak, aki hozzájárultak az írás megjelenéséhez. Továbbá tisztelettel szeretném javasolni hasonló visszaemlékező kiadványok megírását és kiadását Marosvásárhely 50-60-70 évvel ezelőtti gazdag és sikeres sportéletéről. Nagy szeretettel és érdeklődéssel várom a most 200 éve született magyar költő géniusz szellemiségében fogant írások megjelenését.
„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!” (Arany János)
Post scriptumi elmélkedések:
– Ha a melbourne-i pólócsapat együtt marad, akkor tagjai a következő olimpiákon (Róma, Tokió, Mexikó város) éremesélyesként ugranak a medencébe.
– Ha Andrásofszky rektor 1956 őszén felveszi Bordy Janit az orvosira, és engedélyezi a tanulmányainak halasztását az olimpián való részvétel érdekében, akkor Jani hazatér Erdélybe.
– A másik három csapattársának (Deutsch Jazsi, Nagy (Pocó) Gábor, Hoszpodár Zoltán) visszatérése sokkal összetettebb kérdés.
– Véleményem szerint a szovjet–román csoport- (selejtező) mérkőzés (4-3) utolsó találata a sorsdöntő.
– Az utolsó percben 3-3 állásnál a román játékos (B-a) 6-7 méterre a szovjet kaputól, gólhelyzetben a vízre pattintva akarta a labdát a kapuba juttatni, de a fizika törvényei ezt nem tették lehetővé.
– Az ideális pólós alkatú játékos (magas, izmos) a vízből szinte a térdéig kiemelkedve, kb. 2 méter magasságból a víztől megnehezült bőrgolyót a kritikusnál nagyobb szögben lőtte a vízre, ezért a labda nem pattant meg, nem kezdett kacsázni, hanem megállt a vízen.
– A szovjet ellentámadásnál a nagy bajuszú grúz Miska nem kegyelmezett, és a végeredmény 4-3 lett a szovjetek javára 3-4 helyett.
– Szovjet vereség esetén nem kerülnek be a hatos döntőbe, és akkor elmaradt volna a „melbourne-i vérfürdő” címkével elhíresült magyar–szovjet meccs (4-0), és a fiatal román csapat még három győzelemmel felállhatott volna a dobogó harmadik fokára.
– Ha nincs magyar–szovjet pólómeccs, a politika kevésbé hálózza be az olimpiát, jóval több magyar olimpikon tér vissza hazájába.
– Valószínűleg az amerikai üzleti körök nem szervezik meg a magyar vízilabdázókkal az amerikai vízipóló-(show) turnét, és akkor Bordy Jani és három csapattársa is visszatér szülőföldjére.
No, de jól tudjuk, hogy a „ha” nem kap szerepet a történelemben.
Jó szórakozást, kellemes emlékezést kíván a szerző, Péterffy Árpád, a több mint 60 éve elvetélt vásárhelyi vízipólós!