Megfújták a réztrombitát*

Makkai István és Veress Gábor-Hunor kiállításán

Aki a marosvásárhelyi Bernády Ház földszinti galériájába belépve rácsodálkozik a szemközti állványon büszkélkedő bronz csizmapárra, nagy eséllyel elbotlik a bejárat közelében lapuló kanálisfedőben. Egyből rádöbben, hogy a két kiállító, MAKKAI ISTVÁN és VERESS GÁBOR-HUNOR rendhagyó kiállításra invitálta.

Ha egyensúlyát visszanyerve kissé alaposabban körülnéz, az első benyomása még inkább felerősödik. A falon hatalmasra nőtt poloska igyekszik fölfelé, az utca felőli terem plafonjáról óriási üllő lóg fenyegetőn, a túlsó termet – a padlót szinte teljesen beborítva – egy másik installáció, egy fényesen csillogó rézlemez uralja. A falhoz támasztva rézseprű és szemétlapát árválkodik. Fűre, fémre lépni szabad. Mosolyogni is. Ámbár nem árt, ha óvakodik az ember, és nem áll a hajókötéllel rögzített műtárgy alá, noha feltételezhető, hogy a hatalmas tömegűnek vélt munkaeszköz nem fémből készült. Ha a kedves látogató mégis úgy gondolná, érdemes lenne a látvány kiváltotta érzelmeit lepleznie, nem messze elérhető egy vörösréz bajuszbot, azt az orra alá emelve azonnal más kinézetűvé válik. És van még a tárlaton jó néhány meglepetés. Amennyiben a plakáton s a médiában meghirdetett címből indult ki, nem biztos, hogy ilyesmire számított. A VALÓSÁG LEFOGLALÁSA nem feltétlenül sejteti, miről van szó. A közös tárlaton bemutatkozó szobrászok ismerői viszont tudhatták, a harmincasok nemzedékének e két markáns egyénisége mindig igyekszik különleges dolgokkal előrukkolni. Ez is magyarázza a megnyitót övező nagy érdeklődést. A nézőknek nem kellett csalódniuk: a konceptualitás jegyében fogant, ötletgazdag, esetenként meglepő, groteszket, játékosságot is felmutató, üzenetet is továbbító anyaggal találkozhattak a tárlaton. Az alkotók kiindulópontja a realitás, mindennapjaink valósága, tárgyi és formavilága, ezt azonban szokatlan, rendhagyó helyzetbe hozva, felnagyítva, kifordítva, abszurditással felruházva, a megszokottól eltérő anyagba ültetve, akár álomszerűen eltúlozva, kulturális, művészeti utalásokkal is feldúsítva emelik a valóság fölé, töltik fel szürrealitással. Ezekhez hozzátehetjük mindazt, amivel mi, szemlélők gazdagíthatjuk saját tapasztalatainkkal, ismereteinkkel, emlékeinkkel, sejtéseinkkel a szobrot, legyen enyhén módosított talált tárgy, vagy nagy szakmai tudással, leleménnyel kialakított kisplasztika, máris sokkal többet látunk bele, mint első pillantásra vélhettük volna. Makkai István kopasz férfifejet mintázó fémmaszkja például akár háztartási eszközként is felfogható, hiszen a zord harcosmaszk kilyuggatott szakálla almareszelésre is alkalmas, s már ebben is van egy gondolati dupla csavar, de ha hozzáteszem, hogy az orr tájékára helyezett alma eszünkbe juttathatja a nagy szürrealista belga festő, René Magritte egyik képét, máris nyakig járunk a szürrealizmusban. Vagy ha Veress Gábor-Hunor Hódolatánál időzöm, talán még messzebbre kalandoznak a gondolataim. Pedig csak két közönséges csizmáról van szó. Közönséges? Sokat nem tudunk róluk, csak találgathatunk. De azt aztán bőven. Mondjuk, hogy katonai tartozékok. Amikor a szobrász mintázta őket, talán még nem is zajlott a háború a szomszédban. Egy műalkotást könnyen időszerűbbé tehet az élet. A jobb csizma kifényesítve ragyog, látszik, hogy van, aki gondját viselje, tisztiszolga, netalán utcai cipőtisztító. A felpockolt csizma folytatásában akárha látnánk pöffeszkedő, magabiztos gazdáját is. A másik lábbeli lennebb, a földön szerencsétlenkedik piszkosan, fénytelenül, kiszolgáltatottan. Talán behódolva, talán rajongva vagy vágyakozva tekintget a magasba, esetleg nyakát behúzva gondolja a magáét. És így tovább, és így tovább. A sztori kimondatlanul is folytatható.

Van konkrétabb, szókimondóbb üzenethordozó is a tárlaton. Egy szép, míves, háromnyelvű (román, magyar, német) emléktábla. Aranybetűk a fekete márványon, szecessziós mintázatú fényes fémkeretben. A Kultúrpalota falain is függhetne. Rajta ez olvasható: Ezen a településen az időjárás majdnem azonos. A három település: Tîrgu Mureş, Marosvásárhely, Neumarkt. Három barométer van a helységnevek fölött. Ugyanazt mutatják. A „majdnem” viszont kulcsszó a szövegben. Átfedéseket és párhuzamosságokat fed, a két művész bizonyára részletesen el tudná magyarázni, mire gondoltak, amikor a tábla gondolata felötlött bennük. De ránk bízzák, fejtsük meg magunk az üzenetet. Ők teszik a maguk dolgát. Lelkesen, kitartóan, célratörőn. Ezt hangsúlyozta a tárlatnyitón a munkásságukat méltató kolléga, az oktatásukban is rövid ideig részt vett vizuális művész, Pál Péter is.

Jó tudni, hogy a marosvásárhelyi szobrásztársadalom kiváló mesterei ilyen tevékeny és tehetséges fiatalabbaknak adhatják át a stafétabotot. Makkai és Veress a megyei szobrászati szalon kurátorságát is felvállalta, a Barabás Miklós Céh Maros megyei csoportjának szervezési teendőit is végzik. Alkotótáborokban hallatnak magukról, az épületrestaurálásba is bekapcsolódtak. A köztéri szobrászat is vonzza őket. Nemrég tértek haza a Csongrádi Művésztelepről. Most meg ez a sikeres évzáró kiállítás, amelyen az említett latin nyelvű aranymondás találóan jelzi: „Az anyag (illetve az energia) nem vész el, csak átalakul”. Ezt jól tudják ők is, ehhez is tartják magukat. Kiállításuk is tanúsítja, eredményesen zárják az esztendőt. Még nagyobb lendülettel léphetnek át a közelgő új évbe. 

*A tárlatnyitó alaphangját Ambrus László trombitaművész és Tollas Gábor színművész adta meg