2021. október 17., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egyszerre voltak színesek és légiesek, mint két, világ körüli útra indult kamaszlány a brassói pályaudvaron. A hosszú, barna hajú tűnt beszédesebbnek. Tekintete különleges, zöld fényű pillangóként körözött a peronok fölött, alig pihent meg egy pillanatra, és máris újabb, végtelen mintákat kezdett rajzolni az indulók és megérkezők számára behatárolt térbe. Vöröses tincseit kontyba szelídítő barátnője valamivel nyugodtabban, ráérősebben szívta magába a vonatállomás hangulatát, de rajta is érzékelhető volt az örömteli izgalom. Szerencsémre egymás mellé szólt a jegyünk, így megadatott a beszélgetés lehetősége. 

– Sokéves barátság a miénk, mégsem utaztunk még soha sehova együtt – árulta el a hatvanas évei elején járó, barna hajú nő az udvarias ismerkedés első tizenöt-húsz perce után. Kérdő pillantást vetett a vörös hajúra, mint aki jóváhagyást vár a folytatáshoz, aztán mesélni kezdett: – A középiskola elvégzése után ismerkedtünk meg a varrodában, ahol szinte két évtizedet húztunk le egymás mellett. Mindig ugyanabban a váltásban dolgoztunk, a nyári szabadságainkat mégsem sikerült összehangolnunk. Talán az eltérő élethelyzetek miatt alakult így, nem tudom. Az biztos, hogy amikor Lenke gyereket várt, én már a második, óvodás korú lurkóval ,,bogoztam” a mindennapokat, és persze mindkettőnk mögött ott állt egy kisebb-nagyobb elvárásokkal teli társ, sőt egy egész családszerkezet, aminek a működéséhez alkalmazkodni kellett.

– A férjem kimondottan visszahúzódó természetű volt – vette át a szót a múltidézést eddig csendben követő barátnő –, azt szerette, ha hármasban töltjük a szabadidőnket a kislányunkkal, idegen ,,elemek” bevonzása nélkül. Testvérek nélkül, amolyan anyámasszony katonájaként nőtt fel, gondolom, ezért igyekezett ennyire kisajátítani minket. Az az igazság, hogy sokáig nekem is tökéletesen megfelelt ez a létforma, csak akkor kezdtem fullasztónak érezni, amikor a lányunk bejutott az egyetemre. Bár nem választott magának más várost a továbbtanuláshoz, egyik napról a másikra összecsomagolt, és a saját részmunkaidős keresetéből kvártélyba költözött. Akkor szólalt meg bennem először a vészharang. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén, és hogy igaza volt Brigittának, amikor éveken át a túl erős családi páncél fullasztó hatásáról ,,szónokolt”. 

– Kívülállóként mindig könnyű ítélkezni – szólt közbe vigasztalón a barna hajú beszélgetőtárs. – Csak utólag jön rá az ember, hogy ő sem tévedhetetlen, sőt… Az én barátkozós, laza párom, aki első perctől a szabad szárnyalás művészetére tanított, olyan elegánsan táncolt ki a házasságunkból negyedszázados együttélés után, hogy úgy éreztem, belegebbedek. Épp annyira fuldokoltam a hiányától, mint Lenke a saját társa jelenlététől. Tulajdonképpen hasonló bárkák jutottak nekünk, csak erről fogalmunk sem volt akkoriban.

– Valamivel korábban, a varroda bezárása után szakadt meg Brigittával a kapcsolatunk – nyújtott magyarázatot barátnője utolsó mondatához Lenke. – Én akkoriban egy ruhabutikban vállaltam rövid időre eladói munkát, aztán, mivel a férjem is állás nélkül maradt, és egyre nőttek otthon az anyagi gondok, nevelőnőnek szegődtem egy dúsgazdag családhoz. Ott tapasztaltam meg azt a léleknyomorító fölényt, amivel egyes, jól szituált emberek az egész világhoz, leginkább pedig közvetlen alárendeltjeikhez viszonyulnak. Az első pár hónap után távozni akartam, de a család ragaszkodott hozzám, még a zsarolás legalávalóbb eszközeit is bevetették, hogy maradjak. Végül mégis sikerült kiszabadulnom a fojtogató környezetből. Akkor már nagyon rozoga lábakon állt a házasságom, így minden azt sugallta, hogy külföldön kell szerencsét próbálnom. Németországba, egy idős hölgy mellé jelentkeztem ápolónak. Hamarosan bebizonyosodott, hogy ennél jobb döntést nem is hozhattam volna: életemben először végre szabadnak és értékesnek éreztem magam. A munka mellett elvégeztem egy németnyelv-tanfolyamot, és szép lassan egészen a saját lábamra álltam. Azóta is kint élek, és túlzás nélkül állíthatom, hogy boldog vagyok.

– Hogyan sikerült újra felvenni a kapcsolatot? – kérdeztem, miközben azon gondolkoztam, milyen érdekes, hogy a szótlanabbnak, zárkózottabbnak látszó útitárs sokkal többet mutatott meg az életéből.

– A világhálón ,,botlottunk” egymásba, pontosabban Lenke belém – mosolyodott el Brigitta. – Az első pillanattól ott folytattuk, ahol a kilencvenes évek közepén, a közös munkahely megszűnése után abbahagytuk. Órákig mutogattuk egymásnak az egymástól távol töltött évek pillanatképeit, több száz fotó cserélt így gazdát a virtuálisban. Pár hétig mindkettőnknek ez volt a kedvenc szórakozása, aztán szinte egyszerre mondtuk ki, hogy ennél több kell, muszáj újra személyesen is látnunk egymást. Ehhez pedig a régóta esedékes közös kirándulásnál jobb forgatókönyvet nem is találhattunk volna.

– Mindig is vágytunk egy székelyföldi körútra, és most meg is valósítjuk – szólalt meg újra a vörös kontyos barátnő. – Brassóban találkoztunk, eltöltöttem egypár csodálatos napot Brigittánál, most pedig irány Sepsiszentgyörgy. Semmit nem szerveztünk meg előre, a szálláshelyet sem foglaltuk le, úgy megyünk bele a nagyvilágba, mint két szédült tinédzser. Annyit szögeztünk csak le, hogy Gyergyó, Csíkszereda és Borszék sem maradhat ki a kalandozásból.

Rövid ideig utaztunk még együtt, aztán beszélgetőtársaim készülődni kezdtek a leszálláshoz. Fürge mozdulatokkal emelték le hatalmas utazótáskáikat a magasból, majd izgatottan beálltak a megérkezettek sorába. Úgy tűnt, valóban azok voltak. Állomástól függetlenül.