Megérintettem az Antarktiszt (4.)

Partraszállások a pingvinek és a jég világában

A Déli-Shetland-szigeteken először a Half Moon-szigeten szálltunk partra. A nevéből félhold formájára következtethetünk, mégis számomra a név szimbolikus jelentőségű is, mert ekkor tudatosult bennem, hogy nem csupán a legtávolabbi, legérintetlenebb, legkivételesebb, legkevésbé ismert kontinensre érkezem, hanem mintha egy földön kívüli világba tennék látogatást. Szóval két legyet ütök egy csapásra: egy számomra ismeretlen kontinensre pillanthatok – hajóval, ugyanakkor megvan az az illúzióm, hogy egy nem földi világot fedezek fel – űrhajóval. 

Első lépések az Antarktisz havában 

Az óvintézkedések része az is, hogy ruháinkról az utolsó porszemet is kiporszívózzuk, kölcsönkapott Antarktisz-járó gumicsizmáinkat tökéletesen tisztára sikáljuk, még egy apró kavics sem maradhat a talp redőiben. Amikor a többrétegnyi ruhára ráhúzom a mentőmellényt, majd felkapcsolom a hótalpakat, úgy festek és mozgok, mint egy asztronauta. Már alig várom a partraszállást, a csónak kikötése után áhítattal teszem meg az első lépéseket az Antarktisz havában, arra gondolok, hogy Armstrong szíve sem doboghatott hangosabban a Holdon. A parton egy sereg rikácsoló, hörgő „földönkívüli” fogad, egymás mellett álldogálnak, hasukon feküsznek, tipegnek. Legalább olyan kíváncsiak, mint mi rájuk, esetlenül totyognak felénk, egészen közel jönnének, de sajnos ezt nem hagyhatjuk, nekünk kell több eszünk legyen, ezért néhány lépést hátrálunk, hogy megmaradjon az előírt 5 méter távolság. A szamárpingvineknél el sem tudok képzelni kedvesebb, ártatlanabb, kivételesebb állatokat, legszívesebben agyonsimogatnám, megölelném őket, de be kell érnem a megfigyelésükkel, fotózásukkal. Ezek a tündéri állatok rendkívül bájosan mozognak, azon vagyok, hogy minden mozdulatukat lencsevégre kapjam, még azt sem bánom, ha közben a déli szél ráfagyasztja ujjaimat a fényképezőgépre. Hótalpammal elég bumfordin nézhetek ki, sután vágok neki a hegynek, az első lépések után majdnem hasra vágódom, de mire felérünk a sziget magaslatára, belejövök a slattyogásba, átitatódom a gyönyörűségtől. Hó és jég mindenütt. A part közelében úgy sorakoznak a mélykék árnyalatú jéghegyek, mint jachtok a kikötőben. A „strandon” egy csapat pingvin olyan lelkesedéssel veti magát a jégkásás vízbe, mint mi, amikor hosszú út után végre belerohanhatunk a Fekete-tengerbe. Terülj-terülj asztalka számukra a jéghideg víz, ahol kedvükre lakmározhatnak a gazdag hal- és krillmenüből. A sziget egyik szegletében egy argentin kutatóállomást láthatunk, de most még üres, csak nyáron érkeznek meg ideiglenes lakói. Jókora séta után elfáradva, ám lenyűgözve térünk vissza a hajóra. 

A bálnavadásztelep romjai

Az első nap élményeihez hasonlóak várnak ránk a következő napokban is. A György király-sziget védett öblének jeges vizében a fel-felbukkanó fókák között csónakázunk, majd útba ejtjük a szabályos kör alakú Deception-szigetet. A 12 km átmérőjű szárazfölddarabka azért gyűrű alakú, mert ez egy tengerrel elárasztott víz alatti kaldera. A kráter peremén tátongó sziklakapunyi résen siklik át a hajó, elképesztően izgalmas behajózni egy olyan aktív vulkánba, amely az 1960-as években még komoly károkat okozott az itt található kutatóállomásoknak. Mivel a sziget védett vize tökéletes kikötőnek bizonyult, a 19. században fókavadászok, majd a 20.-ban bálnavadászok létesítettek itt telepeket. Ma már mindez természetesen a múlté, napjainkban az ilyen fajta tevékenységeket világszerte jóval szigorúbb törvények szabályozzák. Két helyen is kikötünk, előbb a Bálnavadász-öbölben, ahol az Antarktiszon valaha működött egyetlen sikeres ipari létesítmény nyomait, emlékeit láthatjuk, majd az Inga-öbölben szállunk partra. A bálnavadászok egykori telephelyei soktonnányi hó alatt roskadoznak, az idő vasfoga még a hatalmas acélkazánokat is felemészti. Rozsda és enyészet mindenfelé, minden mulandó ezen a földön. Élt valaha itt egy közösség, amelynek tagjai a nagy haszon reményében bevállalták a rendkívül fáradságos és nem kevésbé veszélyes munkát a világvégi helyen, spártai körülmények között, hidegben, fagyban. A tetemes haszon és az emberi kapzsiság arra sarkallta őket, hogy hatalmas mészárlást végezzenek, kíméletlenül bánjanak el a szerencsétlen állatokkal, ám a barakkok mögötti temető fakeresztjei azt suttogják, hogy az idő velük sem volt kíméletes, csonttá fagyott földi porsátruk az örök fagy birodalmában várja a feltámadást. 

Vulkáni padlófűtés 

Ha tőlem függene, a bálnavadásztelep romjait világörökségi helyszínné nyilvánítanám, ám a karika alakú sziget vulkanizmusa és vadvilága miatt is figyelemre méltó. A föld mélyén és a tenger alatt minden bizonnyal jelenleg is forrnak az indulatok, mert a kénes kigőzölgések átható szagát mi is érezzük, sőt látjuk a partok mentén. A mélységből áradó meleg miatt a jég nem marad meg mindenhol, a „padlófűtés” miatt egész nagy mezőkön dominál a fekete vulkanikus homok, vezetőnk szerint a nyár folyamán még növények is kisarjadnak. A pingvinekkel együtt úgy csoszogok a part menti sekély vízben, mintha tengerparti nyaraláson lennék, kiválóan szigetelő csizmámnak és dupla meleg zoknimnak köszönhetően nem fagynak le a lábujjaim, és azon tűnődöm, hogy ezek a rendkívüli élőlények hogyan képesek egész életükön át toporogni a jégen, anélkül, hogy megfagynának, mivel lábukat még a testükre jellemző tollazat és vastag zsírpárna sem védi az extrém hidegtől. Később erről egy tudományos előadást is hallhatunk a hajón, amiből kiderül, hogy a pingvin trükkjének titka lábának anatómiai felépítésében, a vérkeringés szabályozásában, valamint biokémiai mechanizmusokban keresendő. Ámulatba ejtő az állatoknak, növényeknek az ennyire szélsőséges körülményekhez való idomulása, ennél fantasztikusabb dolgokra csak az ember képes, hiszen a szürkeállománya segítségével szinte bárhol boldogul, gyakran úgy, hogy leutánozza a természetet, azaz Isten csodálatos és tökéletes világát.

 Álomszép tájban jeges, fagyos fürdő

A Déli-Shetland-szigeteket magunk mögött hagyva megcélozzuk az Antarktiszi-félszigetet, ahol első megállónk a Neko Harbor nevezetű, csizma alakú öböl bejáratánál fekvő Cuverville-sziget. A hajó lehorgonyoz a sziget közelében, ám a szárazfölddarabka akkora jégtömeggel van eltorlaszolva, hogy nem lehet átvergődni rajta, a partraszállás meghiúsul. Kárpótlásként csónakos kirándulásra indulunk. A nap fényárban ragyogtatja a környező gleccserek repedéseit, a jéghegyek kéken csillognak, de mire elindulunk, sűrű havazás rontja a látási viszonyokat. Sebaj, elvégre az Antarktiszon vagyunk, nem trópusi szigeten, nem szállhat máris inunkba a bátorságunk, a szigetet övező jégblokád egymásnak feszülő, hófehér jégakadályaiban gyönyörködünk, a vízből ki-kiszökdelő pingvinek derítenek mosolyra, fehér madarak cikáznak a fejünk felett. Mindeközben azonban a szél felerősödik, felkorbácsolja a hullámokat, a víz kezd átcsapni a csónak karimája felett. Ennek az a következménye, hogy a csónak elején ülők jókora jéghideg spricceket kapnak. Előbb a nadrágjuk ázik át, majd a kabátjuk, kesztyűjük, végül mindenük. Azonban még csak félúton vagyunk, s továbbhullámzunk a bevehetetlen jégerődítmény mentén. A csónakos kirándulások egyébként nem túl kényelmesek. Nyolcan-tízen szállunk be vastag ruhában és életmentő mellényben az alkalmatosságba, és szorosan egymás mellett ülünk annak peremén. Biztonsági okokból egyik kezemmel kapaszkodnom kell a csónak belső oldalára rögzített kötélben, a másikkal fotózni próbálok két géppel is. Mindeközben viszont a tenger háborog, ezért a tengeribetegség is utolérhet. Ezúttal azonban a kirándulás rossz fordulatot vesz. Olyan sűrű köd ereszkedik a tengerre, hogy a hajónknak a nyoma sem látszik, ráadásul jókora jéghegyek takarásában himbálózunk. A szél egyre dühösebb, a tenger egyre akaratosabb, hullámaival már nemcsak kóstolgat, hanem – átcsapva felettünk – be is kap. Most már nem csupán az elöl ülőkre zúdul a sós leves, hanem mindenki nyakába. Végre a vezető meghozza a döntést a visszatérésre, hála istennek, én magamban már régóta azért fohászkodom. Csakhogy elindulunk, de sajnos a hullámok éppen frontálisan szöknek nekünk, ezért pillanatok alatt elázunk. Még szerencse, hogy a fényképezőgépemet és a telefonomat elrejtem a kabátom mélyében, mert különben a tengervíz teljesen átjárja, és minden bizonnyal tönkreteszi, tudniillik az elektronikai eszközöknek a sós víz a legnagyobb ellenségük. Kíméletlenül csap le egyik hullám a másik után, és már nem csak a 2 fokos víz ömlik ránk, hanem a félig fagyott jégkása is. Csuromvíz vagyok, a jeges víz kezd rám fagyni, mivel a levegő hőmérséklete mínusz 7 fok. A csapat ennek ellenére nem törik le, a túratársak megőrzik humorukat, és tréfás megjegyzéseket tesznek egymás kinézetére. Én a fagyott nadrágom miatt kezdem nem érezni a combomat, ezért csöppet sem találom mulatságosnak a helyzetet, elképzelem, hogy a körülmények tovább romolhatnak. Akármerre is tekerem a nyakam, a hajót még mindig nem látom. Már csak az hiányzik, hogy valaki belehuppanjon a tengerbe; csak az nyugtat, hogy bízom a nagy tapasztalattal rendelkező expedíciós csapatban és a gondviselésben. A percek óráknak tűnnek, mire hunyorgó szempilláim között végre felsejlik a hajó körvonala. Előbb csak homályosan, nem is vagyok benne biztos: jól látom, vagy csak egy csalfa déltengeri délibáb bolondozik lefagyott tudatommal, aztán egyre határozottabban domborodik ki a hajó alakja, és én visszafelé számolok. Mire kikecmergek a csónakból, a hosszú szárú csizmámba is becsurog a víz, arcomra, szakállamra ráfagy a jég. 

Mint valami eltévedt, elázott hóemberek esünk be Noé bárkájába, ahol forró teával kedveskednek a „hajótörötteknek”.