2021. szeptember 26., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A barna medve. Ursus arctos. A kisgyerekek cuki játékmackója. Az állatkertek egyik sztárja. Az állatvédők gombfülű kedvenckéje. És a hazai gazdák, természetjárók, vidéken lakók egyik rákfenéje. Őshonos állat Erdélyben, amely jól elvolt addig is, ameddig megfelelően szabályozták az egyedszámát. Amióta pedig nem szabályozzák, egyenesen fantasztikusan érzi magát. Olyan, mint a kecskedarázs, számára a magánszféra ismeretlen fogalom. Nem fél semmitől és senkitől, oda megy dézsmálni, ahova a kedve tartja. És ha ebben megakadályozza valaki – legyen szó a terményeit, állatait vagy házát, sőt, családtagjait védeni akaró gazdáról, juhászról, polgárról vagy annak kutyáiról – akkor a tettek mezejére lép. Vadállat lévén, a tettek mezejét nyilvánvalóan nem a csúcsra járatott verbális diplomácia képezi. Most újra a fókuszba került, ahogy az elmúlt másfél évtizedben többször is. Hála annak az agyament európai szabályozásnak, miszerint védett állatként kell nyilvántartanunk az országban már akkor is többezres példányszámban élő csúcsragadozót. Értik: csúcsragadozó. Értik: védett állat. És nem a szibériai vagy a bengáli tigrisről van itt szó, amely szintén csúcsragadozó és védett állat. Hanem a mi mackó kománkról, amellyel lassan már városon is szomszédságba kerülünk, akivel egyre nagyobb eséllyel találkozhatunk sötétedés után Vásárhely utcáin is – Brassóban, Tusnádon a találkozás elkerülhetetlen. 

Nemrég megint megmocskolt egy embert. Lassan már csak legyintünk az ilyen híreken. Hozzászoktunk. Ez baj. Tegyük magunkat a juhász helyébe, akinek szinte letépte a fejét. Vagy a gazdák, méhészek helyébe, akiknek több havi munkájuk eredményét legeli le, öli meg, fosztja ki a szőrös ártatlanság. Öt év és 6400 segélyhívás, bejelentés (ebből csak 2021-ben 1493!) után Bukarestben is felgyúlt a villany, hogy ez talán sok, és kihozták a 81-es törvényrendeletet, amely megengedi a problémás egyedek elijesztését, elszállítását, elaltatását, kilövését, de csak ha az észlelés, támadás lakott területen belül történik. Hány esztena van a városközpontban? Hány nyájat legeltetnek a parkban? Hányan természettúráznak a blokknegyedben? Hány hektár kukoricás van a mellékutcákban? Az új rendelet, igaz, több a semminél, de messze nem elegendő. Értem én a benne rejlő logikát, orvvadászat, törvénykifordítás, s a többi, de akkor is. Régebb nyugodtan mehettünk kirándulni, bicajozni az erdőkbe, a régisulis medvék féltek tőlünk, és odébb álltak, ha észrevettek. A mai generáció nem fél semmitől. Hozzászokott, hogy senki nem nyúlhat hozzá, hogy oligofrén barmok etetik őt a Transzfogarason, hogy ő sátrazik a Szent Anna-tónál, és nem a hippik, hogy ő a király, mi pedig az alattvalók, fura, csámpás, kétlábú idióták, akik csak útban vannak közte és a méz között. Nem hibáztatom. Ha medve lennék, én is így gondolkodnék.

Hibáztatom azonban azokat a bársonyszékben ülő, természetet csak képernyővédőn látó öltönyös marhákat, akik miatt ez az egész helyzet anno kialakult. Ők a bűnösök, nem a medve. Ők felelnek az áldozatok haláláért, sérüléseiért, nem a medve. Hibáztatom az elborult agyú, fanatikus állatvédőket, akik a virtuális és valós térben folyamatosan visonganak, olyan – mellesleg hamis – mantrákat gépiesen ismételgetve, mint „kivágtuk az erdőket”, „szegényeknek nincs élőhelyük”, „a kényszerűség hajtja őket a városba” és hasonlók. Pár évvel ezelőtt egy igazi állatvédővel, egy hozzáértő és a természetet, az élővilágot mélyen tisztelő vadásszal beszélgettem a kérdésről. Ő simán lehülyézte az előbb említett kategóriát, és igaza volt. Mint mondta, a természet rendjének megcsúfolása az, ami nálunk történik. Az, hogy a csúcsragadozót védettnek minősítjük, hagyjuk, hogy szaporodjon, garázdálkodjon, embert öljön, terményt ritkítson, és amikor panaszt tennénk, az illetékesek A Törvényre hivatkozva csak megvonják a vállukat, mi pedig maradunk a kárral, a traumával, a tragédiával. És mindez éveken át sem változik, amikor pedig végre változhatna, akkor az újonnan megalkotott rendelet sem tökéletes. 

Tökéletes példája azonban az országnak, amelyben élünk.