Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Fiatal kora ellenére óriási utat járt be, példaértékű az a szakmai előmenetel, amit fel tud mutatni a marosvásárhelyi Nemes Tibor, akiről sokan tudják, hogy csodás hangja van, azt viszont talán kevesebben, hogy ma több neves anyaországi színházban játszik, mi több, a Budapesti Operettszínház közkedvelt művészeivel áll egy színpadon. Ő az élő példája annak, hogy ha a tehetség kellő kitartással, tenni akarással és kőkemény munkával társul, az szárnyakat ad és álmokat vált valóra. Nemes Tibornak itthon, szülővárosában legutóbb a magyar kultúra napján tapsolhatott állva a közönség, de március végén újra fellép a Marosvásárhelyi Filharmóniával a Kultúrpalota színpadán. A fiatal tehetséggel eddigi életútjáról, álmairól, valamint arról beszélgettünk, hogyan lett a zenészből sikeres színész.
– Már gyerekkorodban is a zene világa, valamint a színpad felé kacsintgattál?
– A zene ösztönösen „érkezett” az életembe. Nincs professzionális muzsikus a családban, így nem hajtott senki a zene felé. Ez egy teljesen önálló, de a szüleim által folyamatosan támogatott döntés volt. Pár évesen elkezdtem otthon énekelni „halandzsa Tibor” nyelven, ez később, 7 éves koromtól intézményesült a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban, ahol kezdetben négy évig zongoráztam, majd egy kéztörés miatt 8 évig nagybőgőztem, de 12 éves koromban otthon a tükör előtt megálmodtam, hogy alapítok egy zenekart, és énekesként fellépek minden olyan helyszínen, ahol addig csak a közönség soraiban ülve vettem részt. Istennek hála eddig minden álmom teljesült, persze semmi nem csak úgy, magától.
– Hogyan lettél zenészből színész? Milyen volt az út, ami idáig vezetett, a szerencsés véletleneken is múlt, vagy tudatosan készültél rá, és kizárólag a kőkemény munkának és a kitartásodnak köszönhető, hogy ma ott lehetsz, ahol vagy?
– 14 éves koromban szerepeltem Korpos Kamilla tanárnőnek köszönhetően a Valahol Európában című musicalben, Hosszú szerepében, Marosvásárhelyen. Ekkor ő mutatott nekem egy videót arról az osztályról, melyben jelenleg végzős hallgató vagyok, és azokról a mesterekről, akiktől 5. éve tanulok. Ezt az élményt eltettem egy fiókba, jó mélyre magamban, és 21 évesen előhúztam, amikor elvégeztem a Jazz Konzervatórium jazz-ének szakát Budapesten. Emlékszem, felhívtam édesanyámat, hogy én még tanulni szeretnék, azt mondta, támogat, úgyhogy belevágtam egy nagyon rögös és hosszú kalandba, ami a színház. Szóval a zene oltárán becsúsztam először is a Budapesti Operettszínház művészképzőjébe, a Pesti Broadway Musical Stúdiójába, nagyon komolyan vettem már oda is a felvételit, fél évig jártam Horváth Gyula Antal színész barátomhoz, hogy készítsen fel, majd az ott töltött egy évem alatt folyamatosan készültem a Színház- és Filmművészeti Egyetem Novák Eszter és Selmeczi György által vezetett zenés színművész osztályába. Hála istennek sikerült! Idén diplomázom. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért nem Marosvásárhelyen végeztem el a színművészetit, ellenben számomra ez soha nem volt opció, mert énekes akartam lenni, az is voltam, popzenészként költöztem fel Budapestre jazzt tanulni, azt is azért, hogy minél jobb popzenész lehessek, de közben előadóként mindig többet éreztem magamban egy dal eléneklésénél, fontos számomra a szöveg, a környezet és minden apró körítés, ami tulajdonképpen már színház. Egyre inkább kialakult bennem a vágy egy komplexebb előadói lét felé, melyet tulajdonképpen jelenleg élek. A kérdésedre visszakanyarodva, szerintem szerencse nem létezik, csak abban a szerencsében hiszek, ami úgy talál rád, hogy te megdolgoztál azért. Számomra a szerencse egy olyan álom beteljesülése, amiért kőkeményen megdolgoztam, de már elfelejtettem, hogy ezért juss jár, és egyszer csak megérkezik. A szerencséhez „meg kell érni”, hogy egyáltalán észrevegyem. Semmit nem kaptam meg egyből és könnyen, ezért mindent, amim van, amit elértem, maximálisan értékelek. Nagyon kemény 12 év van mögöttem, és még keményebb 12 év van előttem. Az álmaim 10 évre előre szólnak, de a terveim mindig csak félévesek, annál többet szakmailag nem látok át. És naponta emlékeztetem magam arra, hogy ne felejtsem el megélni és élvezni azt, amit csinálok, mert legtöbbször csak egy őrült futópad, amiről csak a betegség szokott leverni, magamtól soha nem állok meg, és ez nagy hiba, de ugyanakkor egy folyamatos fejlődés. Most itt tartok.
– Nemrég ünnepelte 10. évfordulóját a Vecker zenekar, amibe a társaiddal együtt az évek során sok munkát fektettetek. Amióta egyre feljebb és feljebb ível a színészi karriered, a zenekar háttérbe szorult?
– Ez a kérdés nagyon megtisztelő, mert mi tulajdonképpen már 7. éve nem létezünk, és csodálatosnak tartom, hogy nagyon sokan még mindig emlékeznek ránk. Ezek szerint sokat adtunk sokaknak, és ez nagyon jó érzés. A Vecker gyerekkorunk fontos része. Mind a hatan ebben a zenekarban tanultuk meg az életet és a szakmát. Rengeteget adott, de pont ezért, és mivel mi második család voltunk egymás számára, a mai napig a legjobb barátok vagyunk, nem akartunk egy hakni zenekart, amely akkor működik, amikor fellépés van. Hatan négy városban folytattuk iskola utáni tanulmányainkat. Az élet szakított minket szét, de a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal megtisztelő felkérésének köszönhetően a 10. szülinapunkra újra összeálltunk 2023 júniusában, ami mindannyiunkat nagyon boldoggá tett. Csodálatos együtt zenélni, valami olyat ad, amit a színház soha nem fog tudni megadni. Ezt a közvetlenséget a közönséggel semmi nem tudja pótolni. Biztosan fogunk még együtt zenélni.
– Az utóbbi két-három hónapban kétszer is felléptél a marosvásárhelyi közönség előtt, egyszer novemberben, majd legutóbb a magyar kultúra napján. Más érzés otthon, a szülővárosodban, esetenként kedves, ismerős arcok előtt fellépni, mint az anyaországban, például a Vígszínház színpadán?
– Az idei évadban György Levente, a Marosvásárhelyi Filharmónia igazgatója három koncertre szerződtetett, amiért nagyon hálás vagyok. Novemberben Pablo Boggiano karmesterrel és Cristina Vlaicu temesvári operaénekessel közösen koncertezhettem a Kultúrpalotában, ezt követte most január 21-én a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának szervezésében Hőseink címmel Novák Péter által rendezett koncertszínházi előadás, amelyben nagyon sok oldalamat mutathattam meg, és nagyon hálás vagyok a lehetőségért. Életemben először énekeltem operát a Kossuth-díjas Kálmándy Mihállyal és a kolozsvári Gebe-Fügi Renátával, énekeltem rockoperát az István, a királyból, csodálatos prózákat és verseket szavalhattam, mindezt otthon, a szülővárosom legszebb koncerttermében, mindenképpen felemelő és különleges élmény volt. Főként az állótaps után a himnuszt elénekelni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az izgalomtól három napig alig ettem, nagy súlya van, ha ismerősök, a család és számomra fontos emberek előtt kell fellépnem. A Vígszínházban is akkor „őrülök meg”, amikor tudom, hogy ül a nézőtéren valaki, aki fontos számomra.
– Több műfajban is kipróbáltad, kipróbálod magad, a Vecker zenekar zenei világa igencsak eltér például a musical világától, amely mostanában a mindennapjaid részévé vált. Melyik műfaj áll a legközelebb hozzád?
– Popénekesből lettem jazzénekes, majd musicalénekesből operettet és operát éneklő figura, amire hív a hangom, megyek. Most számoltam össze, 250 dalos repertoárom van a legkülönbözőbb stílusokból, és a határ a csillagos ég, ez a dolgom, megtapasztalni, megismerni, tanulni és nem leragadni, még ha ez sokszor gyötrelmes identitáskereséssel is jár, de szerintem ez egy színész dolga, elvégezni a feladatot, amit rábíznak, legjobb tudása és tehetsége szerint. Rengeteg prózát játszom az egyetemen, amivel szerintem gyönyörűen meg lehet tanulni a szakmát. Kedvencem jelenleg a musical, az operett, és egyre inkább képződöm az opera irányába. Meglátjuk, mi lesz. Tulajdonképpen a műfajok és a rendezők próbálgatnak engem, nem én őket, én csak engedem magam sodródni, és szerintem ez egy minőség felé törekvő és tudatos sodródás.
– Az anyaországi színházi munka során olyan közismert és közkedvelt musicalénekesekkel, zenei legendákkal dolgozhatsz és állhatsz színpadra, akikkel az átlagember csak a tévéképernyőn keresztül „találkozik”. Volt-e alkalmad esetleg olyan művésszel dolgozni, aki gyerekkorod óta példaképed, kedvenced?
– Persze, hála istennek folyamatosan, minden nap, az elmúlt hét évem ezekről a csodálatos találkozásokról szól, a Jazz Konzervatóriumban az ország legjobb jazzénekese, Winand Gábor volt a mesterem, a musical- és az operettvilág fontos alkotóitól tanulhattam az operettszínházi évem alatt, vagy akár most, az egyetemen a mestereim Novák Eszter és Selmeczi György, és persze a Vígszínházban Presser Gábor és Rudolf Péter, de nehéz hét év fontos találkozásait felsorolni. Azok a rendezők, zeneszerzők, színészek és alkotók, akikkel jelenleg dolgozom, mind, mind nagyon fontosak számomra.
– Ha jól tudom, egyetemre jársz Budapesten, emellett pedig több színházban, több előadásban is játszol. Hogyan néz ki egy napod, hogyan lehet ennyi feladatot összeegyeztetni?
– Reggel 8-kor kelek, 10 órától próbálok általában 14 óráig, majd ezt korrepetíciók, megbeszélések, egyéni készülődés és gyakorlás követi az esti 18 és 22 óra közötti próba vagy előadás előtt. A feladataimat, előadásaimat és próbáimat a művészeti titkárok a fejem fölött döntik el, jelenleg még nincs beleszólásom ebbe a folyamatba. Legjobb esetben két hónapra, rosszabb esetben egy hétre előre tudom az életem, de sodródom az árral, nem unatkozom.
– A közösségi oldalad szerint nemrég megkaptad az első főszerepet. Mit jelent ez számodra?
– Pontosabban az első főszerepem a Budapesti Operettszínházban, ezúton is köszönöm a bizalmat és a felkérést Homonnay Zsolt rendezőnek és Kiss-B. Atilla főigazgató úrnak. Nagyon izgatott vagyok, múlt héten kezdtem el próbálni. Jelenleg rendelkező és zenebetanuló próbák zajlanak. Nagyon sokat jelent ez számomra, nagy álmom volt az Operettszínházban, az ország legnagyobb zenés színházában játszani, a lényeg nem a főszerepen van, hanem a feladaton; nagy feladat, remélem, áprilisig, a bemutatóig méltó leszek rá.
– Párhuzamosan több darabban is játszasz; van-e kedvenced, amely szerep a legközelebb áll hozzád?
– Jelenleg 10 különböző előadásban játszom, az Örkény István Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban, a Vígszínházban, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és most készülök bemutatóra az Eiffel Műhelyházban és a Budapesti Operettszínházban. A Pál utcai fiúk nagy kedvencem, és az Egy csók és más semmi. De közel áll hozzám a nemrég az egyetemen bemutatott Stephen King: AZ című előadásunk is. Mindegyiket szeretem a saját közegében. Ha fáradt vagyok, akkor is igyekszem és törekszem jó kedéllyel hozzáállni mindenik feladatomhoz, de nem titkolom, hogy most első helyen számomra a Carmen van, ez életem talán legnagyobb kihívása.
– Általában minden színésznek van egy szerepálma, egy karakter, amit egyszer mindenképp meg szeretne testesíteni. Neked van-e ilyen?
– Nekem mostanáig nem volt ilyen, mélyen hiszek abban, hogy amit rám bíznak, az nem véletlenül történik, azt szeretnem, tisztelnem és végeznem kell tudásom és tehetségem teljében, de mostanában egyre inkább érik bennem a vágy, hogy az István, a király István szerepét eljátsszam és -énekeljem. Minden jel arra mutat, hogy nem is sokára el fogom. Ezzel a mentalitással, amivel élek, nem igazán tudom rosszul érezni magam, nem tudok csalódni a rendezőkben és a világban, továbbá, amit nagyon meg akarok csinálni, annak kijárom az útját. Jelenleg is vannak színházon és egyetemen kívüli projektjeim. Elég nyughatatlan természet vagyok, nem szoktam megelégedni azokkal a feladatokkal, melyeket rám bíznak, ha van egy mély késztetésem valami iránt, akkor azt megalkotom saját magamnak. Soha nem hittem abban, hogy a saját sikerem vagy eredményeim más akaratán múlnak. Ez egy nagyon kiszolgáltatott pálya, és még idejekorán próbálom arra nevelni magam, hogy ne más döntéseitől függjek.
– Milyen jelentősebb szakmai terveid vannak az idei évre?
– Az első és legfontosabb, hogy egészséges szellemi és fizikai állapotban legyek végig, ez látszólag nem szakmai, de talán a legfontosabb, másodszor, hogy lediplomázzak, ami nem kis feladat havi 15-20 előadás és aktív próbafolyamat mellett, harmadszor pedig három bemutató vár rám. Év végén öröm lenne leszerződni egy számomra fontos színházhoz.
– Az elkövetkező időszakban láthat-e téged újra itthon a marosvásárhelyi közönség?
– Igen, március 27-én Rossini Stabat Mater című művét mutatjuk be a Marosvásárhelyi Filharmóniával, a tenort éneklem, ami életem legnagyobb és legnehezebb zenei kihívása. Mindenkit szeretettel várok, hozzunk össze egy olyan szép telt házat, mint a magyar kultúra napján.