A marosvásárhelyi unitárius egyházközség története (I.)

Az unitárius vallás a XVI. századi radikális reformáció legkésőbbi hajtásaként jött létre Erdélyben, több korábbi antitrinitárius irányzat egybeolvasztásával. Az unitárius köztudat az egyház megalakulását az 1568-as tordai országgyűléstől számítja. Az új tan népszerűségét jelzi, hogy rövid időn belül Erdély lakosságának nagy része Dávid Ferenc követőjének vallja magát. Az 1571. évi januári országgyűlés után Marosvásárhely lakosságának többsége is unitárius, azonban János Zsigmond halála után (1571. március 14.), valamint a XVI. és XVII. sz. történelmi események hatására az unitáriusok Marosvásárhelyről kiszorulnak és századokon át Marosszentkirályon élnek szervezett egyházi életet.

Amikor a marosvásárhelyi unitárius egyházközség történetéről beszélünk, először beszélni kell a marosszentkirályi unitárius egyházközség múltjáról, melynek egykor lelkésze, temploma, lelkészi lakása, birtoka volt. Az 1817-es püspöki vizitációs jegyzőkönyv feljegyzései alapján részletes kép tárul elénk az egyházközségről: 

„A Templom fekszik a falunak a napkelet felől való végében, ennek czinterme az utcza felől bé kerítve deszka kerttel egyébütt pedig minden kert nélkül vagyon hossza 23, a napkelet felől való végének széle 10, a napnyugat felől valónak 13 1 öll, Északról az ország uttya, Délről T. Demény Albert Úr seller jószága szomszédságában. A Templom fából készült, a fák között Téglával kirakva, mely fedele a régiség miát megrongyoltat napnyugati végibe vagyon tserefából készült Harang láb. A Templomnak dél felől való fenyőfa deszkából készült, záros ajtaja vagyon, bé menvén ezen láthatni dél felől való oldalán három, napkeleti véginél egy, a napnyugati végiben is egy üveg ablakokat, a kar a napnyugati végiben tserefa gerendákon áll, fenyőfa deszkából készült, hammu szín festékes. Északi oldalán egy tserefából készült, fenyőfából béllelt hammu szín festékes prédikáló szék, felette fenyőfából szarufás Koronátska minden írás nélkül, a Templom mennyezete hammu és fehér szín festékes. (...). Az éneklő pulpituson, mely áll a Templom piatzán ez: Non vox, sed votum, non cordata musica, sed cor, non clamor sed amor persallit in aure Dei.1

Az ajtaján pedig belül ez: extrucbar a Johanne Gyepes Ernyeino pro tempore Rectore Unit. Anno et die supranotatis. A más oldalán ez: 1701. 2da.7ber, a Prédikáló szék mellett vagyon a papi ülő szék festék nélkül, innen napkeletre, délre a fal mellett fedeles edgyes ülő székek mennek a többi mind férfiaknak s mind asszonyembereknek való székek, edgyen kívül mind festéktelenek. A Prédikáló szék mellett egy kék festékes fáin ülőszék vagyon ilyen fel írással: Tsináltatta SzIványi Sigmond és Széki Sussanna 1765.

 Második belső Telek vagyon a Falunak Alsó utzája végibe (...) az egész telek sövény és tövis kertekkel vetetett környül egy deszka kisebb és két nagyobb bé járó kapukkal, a jószágnak a napkeleti szegletin vagyon sup fedél alatt egy 1809-ben készült Papi lak ház.”

Az egyházközség ingatlanainak egy része – adataink szerint – adományok révén gyarapodott. Egy telket a Nagy utcában, a Patak mellett, melyen egy zsellérház volt, Gagyi Pálfi Pál adományozta az egyházközségnek 1712-ben. A temető a Czalás (?) alja nevezetű helyen van és Sz. Iványi Sigmond adományozta. A temető méretei: „… napnyugat felől való hossza 18 az északi felől való széle 21, a napkeletfelől való hossza 23, a délről való széle pedig 18 öll három singes öllel mérve”. 

A haranglábban két harang volt. A nagyobbikon felírás: Cura Lud Sza 1710 Sumptu Eccles Unit. Sz Kira. A kisebbik harangon ez volt felírva: 1697. A nagyobbik harang méreteit nem ismerjük, a magyar állam 1848-ban ágyúnak kéri, de az egyházközség 100 mfrt-ért megváltotta. A kisebbik harang hosszú ideig az 1929-30-ban épült templom padlásán volt, majd a Szásznádasi Unitárius Egyházközség templomának tornyában szólt 2015-ig. Felkerestem az egyházközség gondnokát, Gergely Jánost, és megkértem arra, hogy ha egyházközségüknek lehetőségük lesz új harang beszerzésére, akkor a miénket adják vissza. A szásznádasi egyházközségünk 2015-ben új harangokat öntetett, és a kis harangunk így visszakerült egyházközségünkbe. 

Hogy egy jól működő, szervezett egyházközség volt a korai időszakban Marosszentkirályon, bizonyítja az is, hogy már a XVIII. század elején unitárius tanítója volt Ernyei Gyepes János személyében. 

Az első feljegyzés a lelkészt illetően 1766-ból van, amikor az esperesi vizsgálószék szerint „akkor fungens pap Csehétfalvi”, majd 1780-ban Húszár József. A következő lelkész várfalvi Barla (Balla) István 1825-ig. 

Ez időben az egyházközség lélekszáma 68. Habár 32 gyermeket jegyez fel az esperesi vizsgálószék, nem tudjuk, hogy ezek közül hány jár iskolába és milyen iskolába. Csak 1833. szeptember 12-én találjuk az első konkrét bejegyzést az iskoláról: „oskolába járó gyermek nem találtaték, járhatók volnának Fiak 3 Leány 1 de ezek is szolgálatban vagynak”. 

1836-ban „sem oskolai, sem Templombéli gyermek és iffjak tanítások azok nem létele miatt nem folytathattatott”. 

Az első bejegyzett konfirmáció 1846-os keltezésű és az 1847-ben elkészített konfirmációi jegyzőkönyvben található (A Maros Sz. Királyi anyamegye kebelében Uri sz. vacsorával élésre bocsátott és fölavatott növendékek Jegyzőkönyve 1847-től kezdve). Ez a jegyzőkönyv ma is megtalálható az egyházközség levéltárában, és ebbe vezették be 1983-ig az egyházközségben konfirmáltak nevét.

A XIX. század végén a gyermekek már állami és nem a fentiekben említett felekezeti iskolába járnak (Marosszentkirályi községbeli állami népiskola). Ennek okát két tényezővel magyarázhatjuk: időközben vagy megszűnik a felekezeti iskola, vagy pedig a korabeli gyakorlatnak megfelelően az egyház – anyagi terhei könnyítésének szándékával – állami kezelésbe engedi át az iskolát. Az iskolás gyermekek vallásos neveléséről a lelkész gondoskodik. Az 1870-es években információim szerint négy-öt unitárius gyermek járt iskolába.

Mivel a templomot és a haranglábat az országút mellett „fenekes” helyen építették, nagyon sokszor kellett javítani. Ugyanakkor állandó gond volt a szalmafedeles házak fedése, javítása, a telkek körüli kerítések, gyepük rendben tartása. Az 1706-os jegyzőkönyvbe foglalták, hogy a cinterem és a parokiális kert jó karban tartása a hívek kötelessége. Például 1819-ben a templom javítására 500 darab téglát, 6200 darab új zsindelyt, 22000 darab zsindelyszeget használtak. 1846-ra a templom és a harangláb annyira rossz állapotba került, hogy az összeomlás fenyegette. 1874-ben az esperesi vizsgálószék meghagyja a templom lebontását és új templomhely vásárlását.

Ha 1817-ben a lélekszám 68 volt, 1847-ben eléri a 150-et. Érdemes feljegyezni azon helységeket, ahol unitáriusok éltek és a marosszentkirályi egyházközséghez tartoztak: Marosszentkirály és Náznán 41, Marosvásárhely 150, Jedd 21, Harcó 9, Csittszentiván 6, Mezőbergenye 8, Mezőbánd 8, Mezőbáld 4, Mezőbodon 6, Kisikland 1, Mezőszengyel 2, Gerebenes 1, Pagocsa 5, Septér 6, Újős 2, Galacfalva 6, Szászzsombor 2, Erked 1, Fráta 3, Tuson 2, Vajdakamarás 1, Bilak 3, Paszmos 1, Mezőcsán 1, Mezőzáh 3. Összesen 293.

Az 1848-as forradalom fájdalmasan érinti az egyházközséget. A november 5-i betörés alkalmával elrabolták a klenódiumokat. Egy kis ezüstözött tányér maradt meg a következő felirattal: „pro Rege, et pro Grege 1697”. Ennek a kis tányérnak is érdekes története van. Habár az 1958-as leltárban szerepel egy kis kancsóval, azután nyoma veszett. Csécs Márton-Lőrinc torockói lelkész marosvásárhelyi segédlelkész korában dolgozatot készített a Marosi Unitárius Egyházkör klenódiumairól. Az elveszettnek hitt kistányért és keresztelési kis kancsót a nyárádszentmárton–csíkfalvi egyházközségben megtalálta. Így ezek is visszakerültek egyházközségünkbe. (Könnyű volt azonosítani a leltári számok alapján.)

Mivel a jegyzőkönyv feljegyzi, hogy a jeddi egyházközségből mit raboltak el szintén 1848. november 5-én („Benő János házától elrabolták a Toroczkóról ajándékba kapott pléh poharat”), ezért egypár mondatban jegyezzük fel a jeddi gyülekezet történetét.

Az 1847. szeptember 22-24-én tartott püspöki vizitáció alkalmával a jeddi egyházközséget Szentkirályon Nemes Káli Nagy Pál és Molnár József képviselték. Az egyházközség lélekszáma 21. Templomuk nincs. A Nyárádszentlászlón tartott partiális gyűléshez azzal a kéréssel fordul a jeddi leányegyházközség, hogy Marosvásárhelyhez tartozzanak. Kérésüket az 1847-ben tartott Főtanács a 38. számú határozattal jóváhagyta. Ugyanakkor a püspöki vizitáció alkalmával a következő határozat született:

„A marosszentkirályi és marosvásárhelyi lelkész minden hónap 3. vasárnapján du. és minden sátoros ünnep 3. napján de. Istentiszteletet tart Jedden”.

Sajnos, hogy 1848-ban az egyházközségről már ezt is feljegyzik: „a halálozások, Honvédi szolgálatok s az EV. Ref. Attyafiakhoz bizonyos kiváltságokérti vissza térések miatt már föl oszlandó”.

Mivel az istentiszteleten csak két ember vesz részt, a lelkészt felmentik a Jeddre való járástól. A harangvásárlásra összegyűjtött pénz az anyaegyházközség pénztárába kerül azzal a kikötéssel, hogy ha majd egyszer Jedden még egyházközség lesz, akkor a pénzt visszaadják.

Leányegyházközség ma is van Jedden, alig 20 lélekkel. Semmiféle vagyonuk nincs. Az istentiszteleteket a római katolikus templomban tartjuk havonta egy alkalommal.

A marosszentkirályi egyházközség lelkésze 1839-1852 között Kelemen István. Miután 1852. október 11-én Nyárádszentlászlóra távozott, már október 12-én a székelykeresztúri gimnáziumból az egyházközségbe jött ifj. Bartalis Sándor, aki nagyon fiatalon 1860-ban meghalt. Ugyanaz évben meghívják Iklandról Csipkés Pétert, aki 1868-ban halt meg. (Sírköve ma is látható a marosszentkirályi temetőben.) Helyébe a kolozsvári főiskolából Kelemen Albertet nevezték ki. Az a kinevezésével új korszak kezdődött az egyházközség életében. Lassan a marosszentkirályi anyaegyházközség elnépte- lenedik, épületeit nem tudja fenntartani, és 1877-ben a szentkirályiak beleegyeznek abba, hogy a lelkész Marosvásárhelyre költözzön. 

1875-ben eladták a régi templom helyét 425 mfrt-ért, miután a templomot lebontották, a haranglábat új helyre költöztették. Egy új telket vásároltak templomépítés céljából, azonban erre a helyre templom soha nem épült fel. 

1 Nem a hang, hanem a hit, nem a zene húrja, hanem a szív, nem a jajszó, hanem a szeretet visz közelebb Isten nagyságához.

*

A 2011-es népszámlálás adatai szerint Romániában 57.686 lakos vallotta magát unitárius vallásúnak (az összlakosság 0,28%-a). Legtöbben közülük a három székely megyében élnek, valamint Kolozsvár és Brassó megyében: Hargita megyében 21.023-an, Maros megyében 12.200-an (a megye összlakosságának 2,2%-a), Kovászna megyében 8.682-en, Kolozs megyében 7.094-en és Brassó megyében 5.059-en. Románia hét megyéjében háromnál kevesebb unitárius él, míg négy megyében egyáltalán nem tartanak számon unitárius vallásút. Nemzetiségi megoszlás szerint 55.794 magyar anyanyelvű, 1.044 román (1,8%) és 796 roma nemzetiségű (1,3%).

(Folytatjuk)

Nagy László

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József