A marosvásárhelyi református gyülekezet régi textíliáiról

A reformációt követően, a javarészt átöröklött templomokban újfajta liturgiai tér alakult ki, amelynek jellegzetes berendezéstípusai születtek: a templom piacán álló úrasztala, a mellette helyet kapó szószék, éneklőszék. A katolikus szentségeket az oltárszekrény őrizte, míg az új felekezetek egy része az úrasztalára helyezte a jegyeket tartalmazó edényeket. Ideológiájuk szerint vissza kívántak volna térni az őskeresztény állapotokhoz, miszerint az úrvacsorát is hétköznapi asztal mellett, mindennapi abrosszal megterítve és egyszerű használati tárgyakból vették a tanítványok, majd a korai gyülekezetek tagjai. Sőt, maga Jézus és a tanítványok sem viseltek cifra ruhákat. A 16. századi katolikus templombelsőket a gazdagság, pompa jellemezte: a különböző egyházi ünnepekhez alkalmazkodó, drága kelmékből készült, gazdagon hímzett oltártakarókból és terítőkből, kehelytakarókból, különféle papi öltözékekből, valamint a körmenetekhez tartozó zászlókból valóságos gyűjtemények alakultak ki. Mindezeket nemcsak a katolikusoktól való eltávolodás jegyében vetették el, hanem mert az új tárgyak egyszerűbb, polgáribb, hétköznapibb kialakítása egyben az „eredeti állapotokhoz” kívánt visszatérést is hangsúlyozta.

Az oltár szerepét az úrasztala vette át, amely, az oltárral ellentétben, körbejárható, és erre helyezik a közösségi szertartáshoz igazodó, nagyobb méretű klenódiumokat. Úrvacsorás alkalomkor az asztalt abrosz borítja, az edényeket keszkenő fedi a prédikáció ideje alatt. Az éneklőszék jellegzetes tárgy, amelytől az éneklést vezetik az istentisztelet alatt, és amelyre kendőt helyeznek. Végül a két legfontosabb bútordarabot – az úrasztalát és a szószéket – állandó jelleggel szőnyegek vagy vastagabb anyagól készült takarók borítják. Az abroszok, világi használatú párdarabjainak megfelelően, színe rendszerint fehér, alapjuk vászon vagy egyszerű geometrikus mintázatú damaszt, ritkán fehér vagy színes hímzés, szőtt minta díszíti. A keszkenők eredetileg kézben hordott viseleti darabok voltak, egyházi tárgyként is megőrizték díszes, színes kialakításukat. Alapjuk rendszerint fehér vászon, amelyet színes selyem- és fémfonallal hímeztek. A kendők eredete talán a világi asztalfutókhoz kapcsolható. E jellegzetes vászontárgyaknak csupán két keskeny végét díszíti rendszerint színes hímzés. A takarók alapja általában színes gyapjúposztó volt, tehetősebb gyülekezetek esetében különféle selyemszövetek helyet-

tesítették. A szőnyegek színes szőtt kilimek vagy keleti csomózott típusok voltak. A textíliák – néhány kivételtől eltekintve – adományokként kerültek egyházi használatba, közöttük gyakran világi használatú tárgyak is szerepelnek. Ezek ajándékozását jóval több társadalmi réteg engedhette meg magának, ezért kialakításuk nagyon változatos.

Az egykori tárgyállomány felvázolásához a korabeli írott források nyújtanak segítséget. A textíliák esetében ezek elsősorban leltárok, azaz inventáriumok, amelyek végére a későbbi adományokat is feljegyezhették. A 17–18. századi magyar nyelvű leltárok néhány szavas felsorolások, inkább a tárgymennyiség meghatározását szolgálják, legfeljebb egy-egy szóval utalnak egyes darabok legjellemzőbb vonásaira. Ez sok esetben nehezíti a fennmaradt emlékeknek a leltárokban való pontos azonosítását. A marosvásárhelyi gyülekezet első fennmaradt leltára 1634-ből származik, és mindössze két darab egyszerű, szőtt díszítésű abroszt említ. A következő összeírások már a század 60-as és 70-es éveiből származnak, tulajdonképpen azonos adatok csaknem szó szerinti ismétlése. Az egyes jelzők nem a tárgyak leírását, hanem a darabok egymástól való elkülönítését szolgálják, ezért nehéz elképzelnünk, pontosan hogyan is nézhettek ki. Amit elmondhatunk, hogy 1664 és 1667 között a gyülekezetnek 12 darab abrosza és négy kendője volt, amelyek közül kettőt gallér, azaz nyak körül viselt darabként jelöltek meg. A következő évtized leltáraiban ugyanezek a tárgyak jelennek meg, csupán néhány apróbb változásról tudunk: újabb abroszt és keszkenőt adományoznak, illetve egy keszkenőt a szentgyörgyi eklézsiának adnak át. A 18. századi iratok között két teljes leltár található. Az 1707-es összeírásban 23 tárgy jelenik meg, 1713-ban még ötöt jegyeznek. 1737-ben 25 textíliát sorolnak fel, valamint megemlítik, hogy nyolc darab kimaradt a felsorolásból, és hetet eladandónak tekintenek. 1745 és 1781 között csak az ispotálybéli tárgyakról vannak ismereteink, amelyek száma 10-12 darabra tehető, és amelyekhez 1781-et követően még nyolc textília járul. A 19. századi összeírások ismét nem tesznek különbséget a két templom tárgyai között, azonos lajstromba jegyzik őket, és továbbra sem tartalmaznak olyan részletadatokat, amelyek segítenék az egyes darabok azonosítását. 1811-ben több mint 78 textíliája van a gyülekezetnek, a későbbi leltárok pedig ugyanezt a felsorolást követik. A 20. századi összeírások közül kiemelkedik az 1945-ös, amelyik részletes és pontos adatokat közöl a jórészt napjainkig megőrzött emlékekről.

Napjainkban valamennyi vásárhelyi gyülekezet régi kegytárgy- és textíliaállományáról egy közös kuratórium rendelkezik, ezért bármiféle kérdés, ami a tárgyakat illeti, ennek a hatáskörébe tartozik. A történelmi tárgyállományt különböző gyülekezeteknél helyezték el, java részét – 38 darabot – a Kistemplom őrzi, a Vártemplomnál csak egyetlen 1860 előtti tárgy maradt. A Kistemplomnál lévő darabok közül csupán hatról állíthatjuk biztosan, hogy eredetileg is a gyülekezet kisebb, ispotályi templomának szánták. Ezek között tíz úrvacsorai abrosz, 19 úrvacsorai keszkenő, egy éneklőszékre való kendő, négy mellvéd- és hat úrasztali takaró szerepel. Kronológiai szempontból tekintve, három tárgy a 17. századból, 31 darab a 18. századból és öt textília a 19. század első két harmadából maradt ránk. Többségük vászonalapra készült ún. „úrihímzés”, a mellvédtakarók viszont különféle mintás selyemszövetekből készültek.

A gyülekezet legkorábbi textíliája egy úrvacsorai abrosz, amelyet Batizi János marosvásárhelyi lelkész, marosi esperes és Homonnai Zsófia adtak 1620-ban. Egyszerű, geometrikus mintázatú damaszt, amelynek végeit kirojtozták, közepére sötétbarna selyemfonallal adományozási feliratot hímeztek. Az e századból fennmaradt tárgyak legdíszesebb darabja gróf széki Teleki Mihály erdélyi kancellár özvegyének, Weér Juditnak 1695-ben adott úrvacsorai keszkenője. A finom szövésű fehér pamutvászon alapra aranyozott és ezüst vont fémszállal nyolc azonos mintát hímeztek. A csigavonalban ívelő virágtő végén szegfű nyílik. A keszkenő közepén levélkoszorúba szerkesztett, hosszú, zsoltárrészletekből összeállított felirat olvasható: „Dícsérem az Urat az Ő igazsága szerint. Fogadásomat megadom az egész gyülekezet előtt. Megismertetett az Úr ítéletből. Az Igaz örök emlékezetben lészen, gonosz hírhallástól nem fél, erős az ő szíve mivel Istenben bízik. Istennek szolgálója árva Veér Judith MDCXCV”. Weér Judit egyházi adományaival több gyülekezetnél is találkozunk, Marosvásárhelyen a Vártemplom feliratos kazettái is a házaspár nevét őrzik, akik az épület helyreállítását támogatták.

A következő évszázad tárgyai közül csupán néhányat emelnék ki, inkább azt ismertetve, milyen társadalmi rétegek játszanak szerepet a textilállomány kialakulásában. A 18. század első felének tárgyai közül több a város tehetősebb polgáraitól, egyes egyházi tisztségeket is betöltő mesteremberektől származik. Ilyen például a Hegedűs Ötvös Sámuelné Olajos Kata 1729-ben adományozott, rátéthímzéssel ékített és aranyozott csipkével szegélyezett selyemkeszkenője. De ugyancsak ebbe a csoportba sorolhatjuk Ó-Tordai Csizmadia Sámuel és Szinai Anna (1713), Gombkötő István (1701) vagy Nagyváradi Kovács Andrásné Nyerges Judit (1710) keszkenőadományait. A gyülekezet támogatói között találjuk a városban élő értelmiséget, Ajtai Szabó András orvos özvegye, czegei Wass Zsuzsanna 1744-ben úrvacsorai abrosszal és keszkenővel gazdagította az ispotályi templomot. Marosvásárhely elöljárói közül Borosnyai Lukáts János főbíró és felesége, marfeldi Nemes Lídia 1774-ben adományozott két színes selyemkeszkenőt. Nem szabad elfelejtkeznünk a városhoz kötődő nemesi családok adományáról sem, mint például a báró Wesselényi Kata nevével jelzett, 1772 és 1776 között keltezett abroszokról és keszkenőkről, amelyek igen szép számban maradtak ránk nemcsak Marosvásárhelyen, hanem sok más gyülekezetnél is. Iktári gróf Bethlen Sámuelné várhegyi gróf Keresztes Borbála 1722-ben selyemszövetből készült mellvédtakaróval, majd 1736-ban abrosszal gazdagította a gyülekezetet. A házaspár a héderfáji gyülekezet patrónusaként ismert.

Ezekhez képest a 19. századi emlékek száma elenyésző, ami arra enged következtetni, hogy javarészt a korábbi darabokat használták. Az értékes tárgyakra dr. Czóbor Béla művészettörténész is felfigyelt, amikor az 1885-ös budapesti országos kiállításra kölcsönkért tárgyak között tíz textília – hét keszkenő, egy kendő és két takaró – is szerepelt. Az 1896-os millenniumi kiállításra kölcsönzött darabokról pontos lajstrom nem áll rendelkezésünkre, viszont több textílián napjainkban is látható az akkor ráragasztott papírcédula, amely tanúsítja, hogy a történelmi főcsoport állományának részét képezte.

Protestáns múltú városaink református gyülekezeteinek nagyszámú muzeális értékű gyűjteményei különös jelenőséggel bírnak, ugyanis a korabeli mindennapi kultúra tárgyai közül jóval kisebb arányban maradtak fenn emlékek. Gyülekezeteink ingóságainak jó része világi használatból került az egyházközségekhez, illetve az egyházi használatra szánt darabok is világi mintára készültek. A textíliák adományozását jóval szélesebb társadalmi kör engedhette meg magának, aminek köszönhetően rendkívül változatos, nagy mennyiségű emlékanyag áll rendelkezésünkre. 

T. Horváth Iringó

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor