A marosvásárhelyi református egyházközség úrasztali készletének rövid története

A reformáció a sákramentumok kiszolgáltatásának rendjében jelentős változást hozott, a korábbi ostya helyett a két szín alatti úrvacsorát vezették be. A 16. századi református zsinati határozatok az úrasztali készletek anyagát nem határozták meg, a felszerelésekre vonatkozóan csupán egy kikötést adnak, hogy a pápista kelyheket, tányérokat elvetjük. A határozatok gyakorlatba ültetése az erdélyi református egyházközségek esetében biztosan nem történt meg a 17. század első feléig, az erdélyi városok polgársága, a vidéki gyülekezetek nem forradalomszerűen, ingó és ingatlan javaik elpusztításával csatlakoztak a reformációhoz, hanem ráépültek a korábbi egyházszervezetre, ami a templomokkal együtt a liturgikus felszerelés átvételét is jelentette. Ezek az átöröklött katolikus misekelyhek és paténák alkották a 16. század második felében az úrasztali készletek alapját, új liturgikus tárgyakat csak a 16-17. század fordulója körül kezdtek készíttetni a sákramentumok kiszolgáltatására. 

Nem történt ez másként Marosvásárhelyen sem, ahol a református egyházközség klenódiumait a 17. század első harmadáig mindössze a katolikus misekehely és egy tányér alkotta. Az úrvacsoráztatáshoz és a keresztség sákramentumának kiszolgáltatásához szükséges alapvető eszközök beszerzésére az 1630-as évek után került sor, úrvacsorakannát özvegy Batizi Jánosné Homonnai Zsófia készíttetett 1635-ben, keresztelőkanna gyanánt a szintén 1635-ben, Ferenc Deák adományából származó nagyméretű ónkannát használták. Batizi János 1602-től haláláig Marosvásárhely református lelkipásztoraként és a Marosi Egyházmegye espereseként működött, lelkészi szolgálata mellett számos adományával írta be nevét a helyi egyházközség történetébe. 1628-ban bekövetkezett halála után felesége, Homonnai Zsófia folytatta egyházpártoló tevékenységét, ennek egyik emléke a marosvásárhelyi MA ötvösmester műhelyében készült ezüstkanna. 

A protestáns egyházban az ötvösművek reprezentációs eszközként szolgáltak, a katolikus egyháztól eltérően az úrasztali edények jelentős hányada a hívek adományából származik. A lelkészek és hozzátartozóik, szolgálatuknak emléket állítva, gyakran ajándékoztak ón- és ötvöstárgyakat, ezek általában egyszerű alkotások voltak.

A fedeles kannák a világi használatban is a folyadék tárolására, öntésére szolgáltak, ezt a funkciójukat az egyházi szertartásban is megőrizték, az úrvacsorai bor szállítására és ivóedénybe töltésére alkalmazták. Nemesfémből készült kannák ritkán kerültek a református egyház szertartási eszközei közé, az úrvacsorai bor tárolására többnyire ónkannákat használtak. Jelenlétük tehetősebb adományozót feltételezett.

Az egyházi szertartásba bekerült ón- és ötvöstárgyak gyakran eredeti rendeltetésüktől függetlenül váltak liturgikus tárgyakká, készítésük és adományozási idejük között több évtized vagy évszázad is eltelhetett. A Ferenc Deák 1635-ös adományából származó ónkanna egy évszázad múltán került a marosvásárhelyi református egyházközség tulajdonába. A kanna 16. század eleji készítésére utal a kannatestet díszítő, szláv nyelvű, gótikus minuszkulás felirat. A sziléziai Boroszlóban készült alkotás vélhetően az 1620-as fehérhegyi csatát követően jutott Erdély területére, majd Ferenc Deák révén a marosvásárhelyi református egyházközség gyűjteményébe.

A 17. század végén, 1695-ben kimondottan keresztelési célra Nagybaconi Baló Mátyásné Baksai Judit készíttetett aranyozott ezüstkancsót. A 17. század végéről ismert tárgytípust az erdélyi nemesi udvartartásban vizeskorsóként használták, az edényforma kialakulására kétségtelenül a török, balkáni típusú fém- és kerámiaedények gyakoroltak nagy hatást. A keresztelési szertartásban használt marosvásárhelyi kancsó ötvözi a keleti és nyugati fémművesség formai elemeit, ugyanakkor ornamentikáját szintén kettősség jellemzi, díszítőelemei között a konzervatív késő gótikus (liliomos fríz) és a korszakra már megszilárdult reneszánsz formák egyaránt feltűnnek. 

A marosvásárhelyi gyülekezet a 17. század folyamán mindvégig a puritanizmus szellemében csak a liturgiához szükséges edényekkel rendelkezett, készletét mindössze az úrvacsorai kehely, a kenyérosztó tányér, a boros ezüstkanna, a két ónkanna és a keresztelő ezüstkanna alkotta. A 17. század végén, 18. század elején az úrasztali készlet értékes darabokkal bővült. Ekkor került számunkra ismeretlen körülmények között a gyülekezet tulajdonába az a sodronyzománcos kehely, amely a korábbi évszázadokban valamelyik katolikus egyházközséget szolgálta. A kiváló ötvösmunka finom rajzú sodronyzománca és bőrtűs díszítése tehetős megrendelőre, rangos plébániára utal.

A városi protestáns egyházközségek éle-tében kulcsfontosságú szerep jutott a kézműveseknek és kereskedőknek, akik a gyülekezet vagyonának gyarapításában és kezelésében egyaránt jelentős szerepet vállaltak. A marosvásárhelyi céhes szervezetek közül a 17. század második felében, a 18. század elején a szabók, szűcsök, ötvösök voltak a legjelentősebbek, közülük többen egyszerre viseltek tisztséget a város- és céhvezetésben, valamint a református egyházban, ahol egyházfik voltak. A protestáns gyülekezetekben az egyházfiság általában a társadalom legmódosabb rétegének kezében volt. 

A marosvásárhelyi egyházközség ingó vagyonát Selye Ferenc helybéli ötvös saját munkájával gyarapította 1705-ben. A tányér ornamentikája követi a nagyszebeni ötvösközpontban a 17. század végén, Sebastian Hann ötvös révén meghonosodott kompozíciót, a kivitelezés színvonala készítőjének kiváló mesterségbeli tudását igazolja. A marosvásárhelyi ötvösség kialakulása egybeesik az erdélyi ötvösség második fénykorával, amelyet Bethlen Gábor fejedelem uralkodása jelentett. Erre az időszakra tehető a kisebb központok – mint Marosvásárhely, Nagyenyed, Gyulafehérvár – kialakulása, ekkor kezdtek számottevő tényezővé válni az erdélyi ötvösség területén. A marosvásárhelyi ötvösség a 17. század közepére jelentős fejlődésnek indult, majd a század végére mestereinek száma tovább gyarapodott, a művelés színvonala pedig emelkedett.

A 18. századot a tárgyi kultúra változása jellemezte, a korábbi évszázadok vagyonfelhalmozási és reprezentációs eszközeiként ismert ötvöstárgyak veszítettek népszerűségükből. A fajansz elterjedése, a porcelán európai felfedezése és széles körű közkedveltsége az ötvösség fokozatos hanyatlását eredményezte. Ez a folyamat kiválóan tükröződik a református egyháznak adományozott úrasztali edényeken, a korábbi évszázadok féltve őrzött ötvösművei egyre nagyobb számban kerültek egyházi tulajdonba. A marosvásárhelyi eklézsia úrasztali edényeinek száma a 18. század folyamán ugrásszerűen megnőtt, a század első évtizedeiben a használati darabok mellett már tucatnyi ötvösmű állt funkció nélkül az eklézsia ládájában. Olyan ötvösművek gyarapították az úrasztali készletet, amelyek a korábbi évszázadokban a nemesi gyűjtemények legértékesebb tárgyai közé tartoztak, a főrangúak tárgykultúrájának nélkülözhetetlen darabjai voltak. Ezek a különböző típusú serlegek (fedeles serleg, kókuszdióserleg) a kelyhekhez hasonló felépítésű, világi célra készült, talpas ivóedények voltak. Kivitelezésük a legigényesebb módon történt, alapos technikai tudást feltételezett. Egyházközségi jelenlétük minden esetben főnemesi adományozóra utal. 

Bethleni Bethlen Elek (1697–1724) és petrovinai Pekry Kata adományaként került 1721-ben a marosvásárhelyi gyülekezet birtokába az a fedeles kókuszdióserleg, amely a 17. század első felében készült, majd a 17. század végén, 18. század legelején hólyagos díszítésű kettős talppal egészült ki. A kiváló ötvösmunka mestere ismeretlen. A kókuszdióserleg típusa a 16–17. századi német ötvösségben alakult ki, majd a ritkaságok iránti érdeklődés növekedésével egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. 

Az erdélyi ötvösség legértékesebb kincseinek jelentős része a nagyszebeni és brassói ötvösközpontokból került ki, ezek mesterei Erdély vezető elitjének igényeihez alkalmazkodtak. Termékeik között meghatározó hely illette meg az igényes, magas fokú technikai tudást igénylő serlegeket. A nagyszebeni Georgius Schnell (1654? – ?) ötvös munkája a marosvásárhelyi egyházközség tulajdonában lévő fedeles serleg, amely a 17. század második felében készült, majd a 18. század első felében vált az úrvacsoraosztás szerves részévé. 

A kiváló ötvösségéről híres brassói központ terméke a Kercsedi Sára 1771-es adományából származó serleg, amely Franz Rether (1635-1684) ötvös munkája. A brassói ötvösművek nemcsak Erdélyben, hanem Havasalföldön, Moldvában is keresettek voltak, kereskedők révén messze földre eljutottak. Így nem meglepő, hogy a viszonylag távolabb eső Marosvásárhelyen is kiváló példányát találjuk. 

A világi célra készült ötvösművek adományozása mellett a 18. század végén kimondottan egyházi rendeltetésű alkotások is gyarapították az egyházközség ingó vagyonát. Néhai Szabó István özvegye, László Judit részben aranyozott ezüstkelyhet és kenyér-osztó tányért készíttetett 1792-ben. A gyöngysorral és babérkoszorúval díszített tányér és a nagyméretű hólyagokkal ékesített kehely a Marosvásárhelyen tevékenykedő Raser József (1750 körül – 1794) ötvös alkotásai. A Wiener-Neustadtban született és Bécsben tanult ötvöslegény 1774-ben tűnt fel Erdélyben, előbb a nagyszebeni, majd a kolozsvári ötvöscéhbe kérte felvételét. Az elutasításokat követően Marosvásárhelyre távozott, ahol 1778 után a helyi ötvöscéh tagja lett, itt tevékenykedett 1794-ben bekövetkezett haláláig. A két ötvösmunka nehézkes formái és arányai jól szemléltetik a 18. század végi marosvásárhelyi ötvösség hanyatlását. 

A marosvásárhelyi úrasztali készlet szokványos hétköznapjait 1861. május 19-től kalandok sora követte, ezen az éjszakán ugyanis nyolc ötvösmunka és négy ónedény betörők birtokába került. A klenódiumok elrablásának ügyét Bodola Sámuel püspök elé terjesztették, aki sajnálattal vette tudomásul, hogy az egyházközség klenódiumjegyzéke annyira silány, hogy az ottani elrabolt tárgyakat senki meg nem ismerheti. Ezt követően az egyházközség birtokában maradt ötvösművekre, a korábbi mulasztások – részletes leltárak hiánya – kárpótlásaképpen Oroszlán Sándor marosvásárhelyi ötvössel tulajdonjelzést (Marosvásárhelyi helvét hitü egyházé 1861.) vésettek. A klenódiumok nyomára 1866 márciusában vezette a hatóságokat Erdélyi Sándor molnárlegény, aki az edények rejtekhelyéről az egyik rabló elvált nejétől, Balogh Zsuzsannától értesült. A Remete és Egerszeg határában elásott, hiány nélkül megtalált ötvösművek annak a szerencsés véletlennek köszönhetik túlélésüket, hogy a büntetett előéletű tolvajok a betörést követően rövidesen börtönbe kerültek, így nem volt alkalmuk az elorzott kincsek beolvasztására. A megtalált edények kisebb-nagyobb rongálódást szenvedtek, a helyreállítási munkálatokat rövid időn belül Oroszlán Sándor marosvásárhelyi ötvös végezte el.

A marosvásárhelyi református egyházközség 1944-es vagyonösszeírásában a két egyházközség tulajdonában 33 darab úrasztali és keresztelőedény állt.

A marosvásárhelyi református egyház fontos vagyontárgyakként őrizte a tulajdonába került ón- és ötvösmunkákat, így több évszázad anyaga maradt fenn együtt. Az úrasztali készletet leginkább a folyamatos változással jellemezhetnénk, folyamatosan alakult át az új fejlődési iránynak megfelelően, a korabeli szokásokhoz, formákhoz alkalmazkodva. Az egyházközség öt évszázados történetének ránk maradt tárgyi emlékei a 17–19. századi erdélyi ötvösség és ónművesség kiváló központjainak termékei. A fennmaradt ón- és ötvösmunkák értékét egyháztörténeti jelentőségükön túl az is növeli, hogy egy olyan világi tárgykultúra hírvivői, melynek gyűjteményei a 20. század folyamán szétszóródtak, töredékük múzeumi gyűjteményekbe, mások műkereskedők közvetítésével külföldi magángyűjteményekbe kerültek.

Kovács Mária-Márta

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor