2024. august 11., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ha az ember a Szabadság utcáról az oroszpiac felé tér, a Vihar utcán kell keresztülmennie. Ennek az eldugott kis utcának az elején egy templom áll, egyszerűen, de méltósággal, kicsit a házak, fák közt elrejtve.

Fotó: Vajda György (archív)


Ha az ember a Szabadság utcáról az oroszpiac felé tér, a Vihar utcán kell keresztülmennie. Ennek az eldugott kis utcának az elején egy templom áll, egyszerűen, de méltósággal, kicsit a házak, fák közt elrejtve. Kali Ellák tervezte, 1991 nyarán kezdték el építeni. Azelőtt ott egy kis családi házat szentelt imaházzá az ige, ima és ének. Sokan elmennek mellette, csak ha megáll az ember, és időt szán a szemlélődésre, jön rá, hogy ez a templom milyen szép. Kívül éppen azért, mert belesimul a polgári környék házai közé, belül pedig azért, mert csodálatos faragott mózes-széke és szószéke van. Bandi Dezső és Miholcsa József faragták. Életfa, csodaszarvas, óhazánkból hozott liliom, nap, hold és csillagok díszítik, köztük a bárány, Krisztusunknak szimbóluma. Nálunk a gyerekek innen tanulják meg, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk ebben a világban, Kié vagyunk, mi végre, s hogy otthon vagyunk benne. A padok egyszerűek, az úrasztala is csak szerényen díszítve áll középen, csak az ablakokon köszön vissza a szószék és a mózesszék mintázata, egy-egy napfényes délelőttön néha ül és gyönyörködik az ember az életfametszeten besütő napsugárban, és csodálkozik, hogy milyen gazdag örökség van a tarsolyunkban, íme, templomot is lehet díszíteni vele. Ebben a templomban azonban mégsem az a legértékesebb, amit könnyű megcsodálni, hanem az, amit csak mi tudunk, akik ott ülünk a padokban: minden tégla, minden maroknyi homok az emberek kezén ment keresztül, akik maguknak szent hajlékot akartak, mai napig érezni lehet, hogy a lelküket is a falakba építették, amikor Dávid Lajos, ma már nyugdíjas lelkipásztor vezetésével ebbe az emberpróbáló vállalkozásba fogtak. Mai napig emlegetik, hogy milyen nehéz volt a hatóságokkal való küzdelem, az anyagiak előteremtése, csak az volt magától értetődő, hogy a gyülekezet odaáll és dolgozik, mindenki a maga ereje szerint. Így lett a Szabadság utcai gyülekezet templomépítő közösség, s ez az életerő a mai napig jelen van. 1992-ben felszentelték a templomot, minden vasárnap a Rácz Sándor harangöntő által adományozott harang hívta az embereket istentiszteletre. A templom azóta is alakul, szépül: padok készültek, majd új, faragott úrasztala, metszett ablakok kerültek a régiek helyébe s egy igazi templomi orgonát is sikerült vásárolni. Az is igaz, hogy az Úr, ha lélekben és igazságban nem imádják, kézzel csinált templomokban nem lakik. Azért van jelen ebben a templomban, mert itt az emberek imádkoznak és énekelnek. Kezdetektől volt kórus, aztán ifikórus, gyermekkórus, fiatal házasok kórusa alakult, minden korosztály szeret énekelni. A legszebb mégis a havonta egyszer tartott zenés istentisztelet, amelyen a Gordonka együttes vezetésével minden korosztály együtt énekel, zsoltárokat, dicséreteket, magyar népi énekeket, amelyeket a Mezőség egy-egy eldugott falujából gyűjtöttek. A templomot nemcsak ének, időnként gyermekzsivaj is betölti. A gyülekezet gyermekei, akik közül sokan nemcsak vallásórára, de a Tanodába is járnak, szüleikkel együtt jönnek, s a fényes kis gyermekhangok imádkoznak, énekelnek, s ilyenkor értjük meg Jézus szavát: ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek… Nagyon fontosak a gyermekek, s ez a gyülekezet sokat áldoz, hogy elmondja a fiainak és lányainak, hogy mit cselekedett értük az Úr, hogyan hordozott minket sasszárnyakon. Ezért épült, indult a Tanoda, amely nem jöhetett volna létre, ha a gyülekezet oda nem áll adományokkal, közmunkával, imával s teljes hittel egy cél mellé, egy álom mellé, amely öt évvel ezelőtt született. Ez az a hely, ahova a gyerekek hazajárnak, de az önkéntes munkát végző ifisek, a tanárok, a munkatársak, a szülők s mi magunk is, keresztyén értékrendet, hívő életet tanulni, szeretettel türelmet edzeni, emlékezni a krisztusi szóra: ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek… S ezért létesült az Ady negyedben található imaház is, amelyben vasárnapról vasárnapra szól az ige roma származású gyülekezeti tagjainknak és a közelben lakóknak, akik szívesen eljárnak ide. Valóban hálásak vagyunk az Úrnak, hogy van hol, van kit tanítani, s ez igaz nemcsak a gyermekmunkára, de a bibliaórás csoportokra s az istentiszteleti alkalmakra is. Mert azt is el kell mondani, hogy folyamatosan búcsút kell venni valakitől, temetésre többször szól a harang, mint keresztelőre, apad a lélekszám, de a kegyelem is működik, mert nem maradnak üresen a templompadok, valaki mindig beül a megüresedett helyre. Ezért fontos minden ember, a megkevesülő közösségeknek annál erősebben kell megkeresni, megtalálni mindenkit, minden időst, akit magára hagytak, minden beköltözőt, minden gyermeket. A gyülekezet változik. A templom huszonöt, a közösség harmincöt éves. Történelmi időben gondolkodva ez nagyon rövid idő, azt mondhatnánk, minden most kezdődik. Én mégis vallom: a ma fontos! Ma kell építeni, ma kell tervezni, dolgozni, megkeresni s áron is megvenni az alkalmakat. A gyülekezet Historia Domus-át olvasgatva jöttem rá, hogy milyen kevés nagy dolog, de annál több apró esemény történt, amelyek mégis formálták ezt a gyülekezetet: az első gondnokválasztás, az első keresztelő, az első alkalom, amikor népviseletben konfirmáltak a fiatalok, az első házas-bibliaóra, az első családlátogatás, az első gyülekezeti nap, az első éjféli istentisztelet: minden évre jutott valami első. S a reformáció 500 évfordulóján még egy emberi léptékkel mérve is fiatal gyülekezetnek is fel kell ismerni, ki kell mondani, hogy szükség van a megújulásra! Ebben a csodálatos templomban hitből fakadó ima, hálából induló ének kell hogy szóljon a jövőben is, hiszen csak akkor lehet elmondani, hogy érdemes volt imádkozni, küzdeni, építeni, hogy ennek a gyülekezetnek temploma legyen. Biztos vagyok benne, hogy azok, akik ott voltak a kezdeteknél, s akik közül sokan már visszaadták lelküket a Teremtőnek, ezzel a céllal tették le az alapkövet. Ha a környékünkön járnak, jöjjenek be, nézzék meg a templomunkat, akkor talán érthetőbbé válik, hogyan változott egy gyülekezeti történet vallomássá az Úr kegyelméről s egy közösség erejéről.
Soli deo gloria!
*
Rövid visszatekintésként néhány sor a gyülekezet megalakulásáról. A gyülekezet létrejötte, kétségtelen, annak világos felismeréséből következett, hogy a városi környezetbe betódulók lelkigondozása csak úgy valósítható meg, ha a statútum által biztosított keretek között új gyülekezeti közösségekbe szerveződik. Csiha Kálmán esperes kezdeményező szerepe vitathatatlan abban, hogy rövid évtized alatt Marosvásárhelyen az addigi három gyülekezetből immár a hetedik gyülekezet is önállósítani tudta magát. A gyülekezet egyrészt a Gecse utcai, másrészt az alsóvárosi gyülekezet híveiből alakult, de a megosztás Marosvásárhely II. presbitériumának kezdeményezésére indult be. A leváló területen lakó nyolc presbiter alkotta az első presbitériumot, s ők kérték már az 1983. február 21-i gyűlésen bejelentett jóváhagyás után az alsóvárosi gyülekezet hívei egy részének a csatlakozását. Ez a csatlakozás május végén meg is történt.
 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 
2001
Isten kegyelmének és jókedvének esztendeje – a III. évezred első éve. Sikerült a cigánypásztoráció számára megfelelő lakást találni az Ady 45/5-ben. A szentelési istentiszteleten ft. Pap Géza püspök, nt. Szász Zoltán esperes szolgált. Különös jelentőséggel bírt a kilenc cigány gyermek megkeresztelése. Az imaházban azóta is heti rendszerességgel tartjuk istentiszteleteinket és vallásórákat is. A begyűlt perselypénzt visszaforgatjuk diakóniai célra. A felváltva végzett szószéki szolgálatot családlátogatás követi. Hálát adok Istennek, hogy olyan testvéreink hallgatják az Igét, akik eddig soha nem jártak templomba. Boldogan és önzetlenül vállaljuk ezt a pluszszolgálatot. (Részletek a Marosvásárhely VII. Szabadság Úti Református Egyházközség Historia Domusából – Dávid Lajos lelkipásztor feljegyzései)
 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 
GOTTFRIED KELLER
Reformáció
Egy múmia aszott kezébe téve
találtak lenn a piramis alatt
sötétre száradt búzamagvakat,
mik véle szunnyadtak sok ezredéve.
 
E ritka kincs most emberkézbe véve
termő talajra lel. Vajon mit ad?
Arany kalászba szökken, ím, a mag,
s szemet, szívet vidít a drága kéve.
 
Így áldás lett a kései utódnak
mi őseivel sírba zárva volt,
hisz mindig újra feltámad a holt.
 
Ki gátol abban, hogy ne légyen holnap,
bár fogja még ma száradt múmia-kéz,
az Ige magva áldott új vetés?
(Fordította: Fűkő Dezső)
 
Dénes Katinka lelkipásztor
Az oldalt összeállította: Ötvös József ny. lelkipásztor

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató