2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Diófák tövében időztek a halványkék szemek. Békésen, ráérősen, a létezés minden árnyalatát ismerők bölcsességével, mégis fürkésző kíváncsisággal kutattak a világosbarna termés után. Az életkora alapján nehezen beazonosítható asszonyt látásból már egy jó ideje ismerem. Legtöbbször, amikor találkoztunk, kerekes bevásárlószekeret húzott maga után. A guruló poggyász most is ott várakozott pár lépésnyire tőle, miközben ő kitartóan pásztázta a szeptember végi avart. 

Sietős dolgom volt, de éreztem, hogy eljött a beszélgetés ideje, ezért megkértem, maradjon, amíg visszajövök. Fél óra múlva ott is találtam az egyik közeli padon. Ajánlott egy árnyékosabb helyet, odasétáltunk. Szekeréből nejlonzsákot húzott elő, letakarta a hűvösnek gondolt ülést, aztán, miután mindketten letelepedtünk, mesélni kezdett.

– A Nyárádmentén születtem. Heten voltunk testvérek, de ketten közülünk hamar eltávoztak ebből a világból. Édesapám presbiter volt, így reggel, délben, este a templom felé vitt az utunk. Azelőtt én a házi munkát is elvégeztem, felsepertem az udvart, mindig csak iparkodtam. Szórakozásnak nekem már gyermekként is a mezei munka, főleg a kapálás jutott. A folyóparton laktunk, a Nyárádban fürödtünk, mégpedig rendszerint nagyon gyorsan, mert várt a sok tennivaló. A szülőfalumból felnőttként kerültem Marosszentkirályra, aztán be Vásárhelyre. Először a Frigorifernél (sz. m.: húsfagyasztó üzem) kaptam állást mint szezonmunkás, majd a Kalákában (sz. m.: volt konzervgyár), végül a bőrgyárban helyezkedtem el. Ott több üzemrészlegen is dolgoztam, hol ide, hol oda tettek, kesztyűbéléseket is varrtam. 

– Milyen volt a városi élet? – kérdeztem.

– Tulajdonképpen a beköltözésem után jöttek a problémák. Az 1970-es árvíz évében mentem férjhez. A vásárhelyi magánházunk lakhatatlanná vált az áradáskor, és szinte minden benne lévő használati tárgy tönkrement. Akkor sikerült részletre megvenni azt a tömbházlakást, ahol most is élek. A nehézségek ellenére a hetvenes évek  életem legszebb időszakát jelentették. Boldog házasságban éltünk az urammal, olyan embert rendelt mellém a Jóisten, mint egy falat kenyér. Főzni is tudott, engem pedig a tenyerén hordott. Tizennégy évet töltöttünk el együtt szeretetben, békességben. Szívbeteg volt, és 1984-ben egy balesetben ütés érte a szívét, így távozott el mellőlem. Egy fiam született tőle, aki most is velem él. Miután megözvegyültem, ő lett a mindenem. Az évtizedek során, persze, udvarlók is kerültek, de senki sem kellett, hűséges maradtam ahhoz, akivel Isten előtt kötöttem össze az életem. 

– Mióta nyugdíjas, mivel tölti a mindennapjait? – fűztem tovább a kérdések sorát.

– Pár éve két egyházi kórusba is jártam, a járványhelyzet miatt azonban felfüggesztették a tevékenységüket. Az egyikbe, ha újraindul, mindenképpen visszatérek. Református vallású vagyok, és az Úr házában érzem igazán otthon magam. Meg a férjemnél, a temetőben. Hetente kétszer járok ki hozzá, gondozom a  krizantémjait. De a lakásom is teli van virággal, az erkélyemen 110 tő muskátlit nevelek. A tömbházunk előtti kicsi zöldbe szegfűt és sárga liliomot tettem, és egy diófánk is van, amit a fiam ültetett sok évvel ezelőtt. Igaz, a terméséből sok hasznunk nincs, mert a purdék mind leverik, elviszik. Egyszer találtam is egy dióval megrakott zsákot a fa alatt, de nem volt szívem hazavinni, mert arra gondoltam, valaki nagyon megkínlódott azzal a szürettel. Diószedő sétákra viszont magam is gyakran járok. Ilyenkor, jó időben, körbejárom a környéket, és amit találok, összegyűjtögetem. Otthon aztán megtöröm, a dióbelet megszárítom, és eladom. A kicsi keresetű embereknek élelmeseknek kell lenni, ha meg akarnak maradni, és az én nyugdíjam is jelentéktelen. Minden vasárnap, és újabban keddenként is kimegyek az ószerre, ott is sikerül ezt-azt pénzzé tenni. Nemcsak a saját dolgaimat viszem, ha egy ismerős megkér, az ő áruját is megpróbálom értékesíteni. Most például egy szép madárkalitka is van nálam, ami nem az enyém. Az ócskapiacon mindig akad valaki, akivel jól el lehet beszélgetni, így a kevéske anyagi haszon mellett ki is kapcsolódom. Igaz, nehezen mozgok az érszűkületes lábaimmal, de azért, ha csak tehetem, egyetlen alkalmat sem hagyok ki.

Beszélgetésünk végén a muskátlikkal belakott erkély felé vettük az irányt. Az ismeretlen életkorú asszony közben égi tájakra költözött testvéreiről, irigy, rosszakaratú szomszédokról és egy közeli tömbház furcsa színűre festett faláról is mesélt. 

– Sok örömöm nem volt az életben, de még szeretnék egy kicsit ebben a világban maradni, örülni a fiamnak, a mindennapoknak. Mást nem is kérek a Jóistentől – mondta, miközben az otthona elé értünk. A földszinti balkonablak üvegén át egy miniatűr botanikus kert tárult elém. Az ablak alatt zöld növényszőnyeg: szegfű és liliom. Ezek az októberi hideg előtt álló virágok is arról árulkodtak, amiről a védett teraszlakók: a diószedő asszony létezése – minden keserű összegzés ellenére – mégiscsak szép és megcáfolhatatlanul örömteli.  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató