2022. május 25., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ettől féltem mindig. Ne mozdulj innen,

mondta anyám, mindjárt jövök, csak éppen

kenyeret veszek. Vagy cukrot, lisztet,

esetleg gyümölcslekvárt, amit akkoriban

marmeládénak hívtak. Vitatkoztam a széllel,

egyszer még az eleredő esővel is, de soha

el nem mozdultam. Álltam ott már-már

rendületlenül, ahogy később egy versben is

olvastam erről. Aztán tényleg visszajött

anyám, mentünk tovább, ismét szólt nekem,

ismét bement egy üzletbe, és ismét nem

mozdultam. Mindig bevált ez, mert mindig

visszajött. De tartottam attól, hogy egyszer

nem így történik. Hogy amíg a felhőket

figyelem a város fölött, vagy azt nézem,

mennyire másképpen furcsa minden ember,

esetleg majd elsiet mellettem anyám,

és nem vesz észre. Később az iskolából

hazamenet sokszor eszembe jutott az is,

hogy ki tudja, elmentek valahova.

Ilyenkor meggyorsítottam a lépteimet.

Úgy neveltek, hogy mindig számíthatok

rájuk. Végig attól rettegtem mégis, hogy 

amikor hazamegyek, nem lesznek ott.

És valóban nincsen már ott egyikük sem.

Nem merek elmenni a bejáratig. Pedig

nagyon szeretném látni még egyszer

a küszöböt, a kilincset, a világosbarna

ajtót. Azt hiszem, mégis igazuk volt.

Ha nincsenek ott, akkor nem megyek

haza. Ahol nincsenek, oda nem lehet

semmiképpen sem hazamenni. Vagyis

mindig ott vannak. Csak én nem tudom,

hogy hol. Mert nem kellett volna egy lépést

sem elmozdulnom. És nem kellett volna

idegenekkel szóba állnom. Ugyanott

kellett volna megvárnom őket,

ahol valamikor magamra hagytak. 


*Gratuláció a frissen kapott Baumgarten-emlékdíjhoz! 


A régi Marosvásárhely… Z. Erdei Anna grafikája