Ötvenes évek. Nyárvégi esték. Hosszú
járvány után akkor is. Összegyűltünk
a szomszéd ház előtt. Nem volt múlt.
Nem volt jövő sem. Csak örökös jelen.
Mint egy tangóharmonika. Finoman
erezett, hol szürkén, hol zölden csillogó
márványdoboz. Csontfehér billentyűk.
Éjfekete gombok. Kétfelől barna bőrszíj,
amivel vállra lehet akasztani. Apró csat
az oldalán. Be lehet csukni. Gyönyörű.
Benne van a zene. Benne van az idő
a kezdetektől. Ha kinyitják, hördül egyet,
mint a haldoklók. Pedig éppen feltámad
minden. Igaz, meghal a hiány. Az űr.
A hiány olyan, mint egy falusi este egykor.
Felhők. Por. Kialvó égbolt. Mert a semmi
folyton más lesz. Nincsen két egyforma
semmi. A nyomorék zenész. Izmos felsőtest,
satnya lábak, vonagló arc. És a tökéletes
tangóharmonika. Átáramlik a sóvárgó
ujjakba. A véreres szemekbe. A gyűrt
koponyába. A körülötte állókba is mind.
Ó, mennyire vágyom az összecsukott időre.
Hogy egyszer még végigsimítsam. Érezzem,
ahogy megtelik a semmi. Remeg, akár egy
foglyul ejtett állat. Most már tudom, hogy
nincsen halál, csak gondosan letörülgetett,
aztán összecsukott tangóharmonika.
A várakozó idő. Az értelmetlen értelem.
Isten helyett egy nyomorék kamasz.
Nemes László: Harmonikás önarckép
