2021. október 16., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ötvenes évek. Nyárvégi esték. Hosszú 

járvány után akkor is. Összegyűltünk 

a szomszéd ház előtt. Nem volt múlt.

Nem volt jövő sem. Csak örökös jelen.

Mint egy tangóharmonika. Finoman 

erezett, hol szürkén, hol zölden csillogó 

márványdoboz. Csontfehér billentyűk. 

Éjfekete gombok. Kétfelől barna bőrszíj, 

amivel vállra lehet akasztani. Apró csat 

az oldalán. Be lehet csukni. Gyönyörű.

Benne van a zene. Benne van az idő

a kezdetektől. Ha kinyitják, hördül egyet,

mint a haldoklók. Pedig éppen feltámad

minden. Igaz, meghal a hiány. Az űr.

A hiány olyan, mint egy falusi este egykor.

Felhők. Por. Kialvó égbolt. Mert a semmi

folyton más lesz. Nincsen két egyforma

semmi. A nyomorék zenész. Izmos felsőtest,

satnya lábak, vonagló arc. És a tökéletes

tangóharmonika. Átáramlik a sóvárgó

ujjakba. A véreres szemekbe. A gyűrt

koponyába. A körülötte állókba is mind.

Ó, mennyire vágyom az összecsukott időre.

Hogy egyszer még végigsimítsam. Érezzem,

ahogy megtelik a semmi. Remeg, akár egy

foglyul ejtett állat. Most már tudom, hogy

nincsen halál, csak gondosan letörülgetett,

aztán összecsukott tangóharmonika. 

A várakozó idő. Az értelmetlen értelem.

Isten helyett egy nyomorék kamasz.


Nemes László: Harmonikás önarckép