Már ötszáz éve elkezdődött nyelvünk tudatos művelése (2.)

November 13. a magyar nyelv napja

Magyarországon már a reneszánsz idején óriási értékek születnek, majd a reformáció idején megerősödik az anyanyelv iránti igény. Lefordítják a Bibliát, és egyre több szerző jelenteti meg munkáját anyanyelven, magyarul, kezdetben kéziratban, később nyomtatásban is. Mindehhez jelentősen hozzájárultak azok, akik külföldön tanultak, és hazatérve fel akarták emelni a nemzetet. Nyomdák létesültek, idegen műveket fordítottak magyarra, vagy a szerzők saját tapasztalataikat megírva adtak ki könyveket. Ezáltal fejlődött, alakult a nyelv, új szavak jöttek létre, kiküszöbölődött a szóhiány, némelyek pedig lassan kikoptak a szókincsből. 

A magyar tudományos nyelv művelőiról szóló cikk múlt heti első részében elsősorban az erdélyi tudósokról, zsoltár- és bibliafordítókról, szótárszerkesztőkről emlékeztünk meg, most essen szó a gyógyítókról és a magyar orvosi nyelvről.

Orvosi könyvek 

Az orvosi és füvészkönyvek főként a nemesi udvarokban íródtak, de gyógyítással foglalkozó szerzetesek is másoltak füvész-, illetve orvosi könyveket, melyek eleinte kéziratos formában terjedtek. Voltak, amelyek időközben elkallódtak, viszont saját korukban mások munkájának alapjául szolgáltak. Balsaráti Vitus János, aki 1560-ban lett orvosdoktor, a korabeli sebészeti gyakorlat legismertebb fogásait és eljárásait foglalta össze Magyar Chirurgia, a’ seb gyógyulásának mesterségéről írt négy Könyvek című, kinyomtatásra sosem került művében. 

Az első nyomtatott füveskönyv, Méliusz Juhász Péter egyháztudós Herbáriuma Kolozsváron Heltai Gáspárné műhelyében készült 1578-ban, és több mint kétezer magyar növény nevét tartalmazza. Ezután újabb munkák jelentek meg, pl. Frankovich Gergely Hasznos és fölöttébb szükséges könyve (1582), Pécsi Lukács Füves kertje (1591) – a legelső, saját készítésű fametszetes növényábrákat közli magyar nyelvű kiadványban –, Beythe András Füves könyve (1595), hogy csak néhányat említsünk. 

Még ezeknél is régebbi Váradi Lencsés Györgynek a Gyulafehérváron készült, 1577 táján nyomdába adott, de végül ki nem nyomtatott könyve, az Egész orvosságról való könyv, azaz Ars medica, a magyar botanikai, orvosi stb. szaknyelv első nagymonográfiája. Nem hiába tekinti a szakirodalom a magyar orvosi nyelv alapművének, általa képet kaphatunk a 16. századi tudományos magyar nyelvről és gondolkodásról. 1940 és 1943 között Varjas Béla a marosvásárhelyi Teleki Tékában hiányosan fennmaradt eredeti Lencsés-féle kézirat alapján az Ars medicát betűről betűre lemásolta, és XVI. századi magyar orvosi könyv címmel betűhíven, de hiányosan Kolozsvárott könyvvé nyomatta, majd 2003-ban a biológus Szabó T. Attila a különböző fennmaradt kéziratok alapján az egész munkát újjáépítette, elektronikus adatbázissá szervezte és kiadta (Szabó T. Attila 2010). 

Lencsés hatkötetes művében több mint 21 ezer szóalakot használ, a betegségeket anatómiai régiók szerint osztályozza, a fejtől halad végig a testen a végtagok felé, „recepteket ad a gyermekek lázas állapotának (’forróságok’, ’hideglelés’) kezelésére, a dagadások és sebek (pl. a ’pokolvar’) ellátására, a mainál bizonyára sokkal gyakrabban előforduló ’golyvának dagadására’ (struma), a gyakran előforduló ficamok, felpállás esetén alkalmazandó gyógymódok is szóba kerülnek – írja Szabó T. Attila, és idézi Lencsést: „Kisgyermeknek gyakorta megsebesedik csípője és tompora bőre is elhámol az vizeletitől és ganéjától, mivelhogy pólyába vagyon betakarva. Azért először azt szépen meg kell tisztítani, ha valami rútság rajta, azután csak rózsavizzel avagy rózsaolajjal, avagy tejjel kell kenni és mosni.”

2005-ben megjelent tanulmányában Keszler Borbála nyelvész is behatóan foglalkozik a régi magyar orvosi könyvként (röv.: Orv. K.) emlegetett Ars medica szóanyagával. Mivel az országban kevés volt az egyetemet végzett orvos, a gyógyítói teendőket nagyrészt a füvesek, javasasszonyok, bábák látták el. A füvesek gyakran körülírásos kifejezéseket használtak, nyelvezetük tünettani észrevételeken, tapasztalaton alapult. A kétféle orvoslás és a kétféle orvosi nyelv nem vált el élesen egymástól, inkább valami sajátos egymásra rétegződés jellemezte ezt a két típust – emeli ki tanulmányában Keszler. Az Orv. K. szerzője, aki „gyakran hivatkozik híres külföldi orvosokra, felvette munkájába a népi gyógyítás módszereit, sőt a népi babonákat is” […] S fordítva: „a papok, a bábák, a nemesi udvarházak asszonyai, akik gyakran foglalkoztak gyógyítással, a népi módszereken kívül sok mindent ellestek az udvarházakban megforduló orvosoktól”. Orvosságként használtak sok gyógynövényt, fűszernövényt (fokhagyma, kapor, mák, mustár, fahéj) és háztartásban található folyadékot, ásványt (ecet, tej, vörösbor, salétrom, oltatlan mész stb.), ezenkívül állati eredetű „szereket” stb. (i. m.).

„[a] ma is használatos betegség- és tünetneveken kívül, mint csomó, fekély, hályog, orbánc, nátha, használatosak voltak a ma már számunkra ismeretlen elnevezések is: aréna ‘vesekőbetegség‘, evesség ‘gennyesség‘, férges fog ‘szuvas fog‘, hagymáz ‘tífusz‘, madárkórság ‘kétoldali bénulás‘, fene ‘rák, fekély‘ […]

A betegségekre a gyógyszereket különféle formában használták. Volt csap ’kúp’, flastrom, ír, julep ’növényből vagy gyümölcsből készült szirupféle’, kenet, liktárium, kötés, pilula, pogácsa, por stb. 

A gyógyszeres kezelésen kívül egyéb orvosi gyógymódok is közismertek voltak, pl. ivó- és fürdőkúrák, gőzferedő, purgálás, párlás, köpölyözés, sütögetés, dörzsölés, kenés, párás izzasztás, füstölés, a sebek kivágása stb.” 

A régi orvosi nyelvben a betegség keletkezését, kifejlődését és meggyógyulását igen változatosan, színes, találó kifejezésekkel fejezték ki: [az embert] elüti a kórság, reája fut a nyavalya, [a daganat] meghegyesül ’megérik’, [a beteg] könnyebbül, lábad, jobbul, megvigaszik ’meggyógyul’ (i. m.).

Az 1600-as években az emberi test és az állatok (főként a lovak) gyógyítására már sok orvosságos-, füves- és recepteskönyv keletkezett olyan nyelvezettel, hogy az a tanulók és az egyszerűbb emberek számára is érthető legyen. A gyógyítók folyamatosan próbálkoztak a folyton kiújuló járványok (pestis, himlő stb.) megelőzésével, különböző tanácsokat, beváltnak tartott módszereket jegyeztek le. I. Rákóczi György háziorvosa, Csanaki Máté A döghalálról való rövid elmélkedés (Kolozsvár, 1634) című, magyar nyelven írt, Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonynak ajánlott művében a pestis okairól és lehetséges orvoslásáról írt. Szerinte tisztítani és erősíteni kell a „nemesb tagokat” (a belső szerveket), hasznosnak vélt állati olajokat és „patikaszereket”, gyógynövényeket kell alkalmazni a kór megelőzésére. 

Apafi Mihály fejedelem orvosa, Pápai Páriz Ferenc Pax corporis című munkája az első nyomtatott, magyar szerző által írt magyar nyelvű orvosi kézikönyv, amely tizennégy alkalommal jelent meg, 

legelőször Kolozsváron 1690-ben. Nemcsak nyelvi, hanem tartalmi szempontból is újdonságot nyújtott. A szerző a lélek békéje után a test békéjéről értekezik, a kettő ugyanis az ő számára elválaszthatatlanul összetartozik, s a test betegségének a gyógyítását éppoly fontosnak tekinti, mint a lélekét. Elutasítja a naiv csodavárást, a betegségnek isten büntetéseként való felfogását, s olvasóit a természet által nyújtott orvosságokhoz igazítja, számos betegség esetében ad tanácsot. Könyveivel, amelyek nem az előkelőknek szólnak, hanem az egyszerű embereknek, Pápai Páriz tanítani akar, szolgálatot tenni „édes nemzeté”-nek. (A magyar irodalom története, szerk.: Klaniczay 1964) 

A magyar orvosi nyelv megújításának egyik jelentős alakja Marosszék első tisztiorvosa, Mátyus István. Az első hazai közegészségtani munka, a Kolozsváron az 1760-as években kiadott Diaetetica az ő nevéhez fűződik. „Zsenialitását mutatja, hogy részletesen kitér a közegészségügy, a munkaegészségtan ismertetése mellett a hivatalos és a népi gyógyászat módszereinek értékelésére, a különböző állapotokban szükséges étrendre, a borvizekre és a szakácsmesterségre. Kiemelten foglalkozik a testedzés és a szabad levegőn tartózkodás jelentőségével” (Dr. Halmy 2011).

Nemzete felemelését helyezi előtérbe, tudja, hogy a tudományokat anyanyelven kell művelni és terjeszteni. „Lelkes támogatója a felvilágosodás jeles erdélyi képviselőjének, Aranka Györgynek az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság megalakításában, majd a társaság tagjaként dolgozik Marosvásárhelyen, a szellemi műhely székhelyén, mely tudós egyesület soraiban található például a tudós Benkő József, Gyarmati Sámuel orvos és nyelvész, Kovásznai Tóth Sámuel író és tanár, a könyvtáralapító Teleki Sámuel gróf is” (Komoróczy 2011). 

Mátyus Istvánt és kortársait már megérintik a felvilágosodás eszméi, és nemzetük fejlődése mellett kötelezik el magukat. Elindul egy újabb nyelvművelő mozgalom, a nyelvújítás, és az a munka, amely még Apáczai korában oly lassan haladt, mert a tudós egyedül volt törekvéseivel, sokak számára válik fontossá, és lassan kiteljesedik, közüggyé válik. 

Forrás: a Teleki–Bolyai könyvtár honlapja

Felhasznált irodalom:

GAZDA István: A legrégibb hazai orvosi és orvosbotanikai nyomtatványok és kéziratos munkák: http://real.mtak.hu/131873/1/a_legregibb_hazai.pdf (Utolsó letöltés: 2023. nov.15.)

DR. HALMY László: Kibédi Mátyus István munkásságának aktualitása. In: 285 éve született Kibédi Mátyus István (szerk.: dr. Mátyus András, magánkiadás, Székelyudvarhely, 2011)

KESZLER Borbála: A régi magyar orvosi nyelv forrásai és szótípusai. In: Magyar Orvosi Nyelv 2005, 1:8–40.

KOMORÓCZY György: Kibédi Mátyus István, a nyelvművelő. In: 285 éve született Kibédi Mátyus István (szerk.: dr. Mátyus András, magánkiadás, Székelyudvarhely, 2011)

PROF. DR. SZABÓ T. Attila: Váradi Lencsés György (1530–1593) Egész orvosságról való könyv, azaz Ars Medica című könyvének tartalomjegyzéke és mutatói mint a XVI. századi magyar orvosi nyelv kincsestára. In: Magyar Orvosi Nyelv, 2010, 1, 27–41.

PROF. DR. SZABÓ T. Attila – DR. TÓTH Kálmán: Gyermekcséknek való orvosságok anno 1500. Váradi Lencsés György (1530-1593), Egész orvosságról való könyv azaz Ars medica rekonstrukciója nyomán: http://www.kaleidoscopehistory.hu/index.php?subpage=cikk&cikkid=273 (Utolsó letöltés: 2023. nov.15.)