Már nem fél, aki kitekint…

A művészet iránti elkötelezettséghez természetesen hozzájárult az a miliő, amelybe beleszülettem. Nyitottabbá tett a világ dolgai iránt, ez igaz, fogékonyabb lettem a szépségre, rútságra, korán kialakult bennem az aprólékos megfigyelésre és elemzésre való hajlam.

– A művészet iránti érdeklődés, úgymond, eleve adott volt számodra a családod révén: színművészet, irodalom. De honnan származik a képzőművészethez való vonzódásod?

– Ne haragudj, és senki ne vegye rossz néven tőlem, de nem szeretnék a családi örökségemről, eddigi életpályámról beszélni. A művészet iránti elkötelezettséghez természetesen hozzájárult az a miliő, amelybe beleszülettem. Nyitottabbá tett a világ dolgai iránt, ez igaz, fogékonyabb lettem a szépségre, rútságra, korán kialakult bennem az aprólékos megfigyelésre és elemzésre való hajlam. Úgy gondolom, hogy valóban fontos az az első 7-8 év, amelynek során formálódunk és körvonalazódik későbbi személyiségünk, de utána nem kell hivatkozgatni és utalgatni a felmenőkre, hanem meg kell találni azt a kifejezési formát, amelyben a legotthonosabban érezhetjük magunkat. Mondhatnak nekem ezt-azt, ítélkezhetnek fölöttem, tanácsokat is adhatnak, de helyettem senki nem létezhet, az én nevemben nem beszélhet. Hagyom, hogy kiáradjanak belőlem a képek. Én sem moralizálok, hanem megmutatok.

– A marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákja voltál. Hogyan látod: az iskolában tanultak lefaragnak-e az egyéni kreativitásból, avagy serkentik azt?

– A művészetben mindenki önálló, a kollektív elvárások, merev szabályrendszerek blokkolják a belső képek kibontakozását. A kreativitás számomra szabadság, szenvedély és szeretet. Ha ezek közül valamelyik hiányzik, akkor nem tudok alkotni. Miután eljöttem abból az iskolából, autodidakta módon, ugyanakkor tudatosan kezdtem fejleszteni magam. Pontosan tudtam, hogy mit tudok és mit nem. Melyek az erősségeim és melyek a gyengeségeim. Eljutottam valahová, ezt a képeim megmutatják, de soha nem elégszem meg azzal, amit elértem. A kétely a legnagyobb ösztönző számomra.

– Alkotásaid kiforrott és igen egyéni stílben fogannak, ugyanakkor hangsúlyozottan szimbolikusak, sokadszori megtekintéskor is felfedezhetünk apró, a felületes szemlélő számára elsőre láthatatlan, észre nem vett jeleket. Férfi és nő, élet és halál viszonya, esetlegesség és transzcendencia mint első benyomás, jóllehet a munkák többsége további tematikákat is boncolgat. Melyek azok a kérdéskörök, amelyek tudatosan és a tudatalatti hatására egyaránt foglalkoztatnak?

– Számomra az alkotás egyféle rituális játék: egy szeletet kimetszek magamból, és már el is tartom magamtól, az már nem én vagyok, hanem valami új születik, amelyhez én csak közvetítőként kellettem. Ha nem jelent többet, ami a képen megjelenik, mint ami eleve a szándékom volt, akkor nem értem el a célomat. Nem azért alkotok, hogy „kifejezzem magam”, hanem, hogy létrehozzak valamit, ami még abban a formában, ahogyan én átéltem és megjelenítettem, nem létezett. Van bennem egyfajta telhetetlenség: mindent magamba szeretnék fogadni, hogy aztán újra képekbe fogalmazzam a vonzásokat és taszításokat, amelyek bennünket, embereket mozgatnak, életünket állandó sodrásban és sodródásban tartják. Vizuális ember vagyok, képeket látok, címet is csak a végén adok a munkáimnak, amikor már annyira kész a kép, hogy szinte önmagát nevezi el. A bennem zajló szinte öntudatlan folyamatok nagyon intenzívek: elemzőek, értelmezőek, tükröztetőek. Nem magamRÓL szólnak a képeim, hanem magamBÓL. Kétségtelen, hogy a képeim tematikus jellegét a férfi és a nő ambivalens viszonya, a létezés és az elmúlás örök misztériuma uralja, de olyan személyes vonások és tulajdonságok társulnak ezekhez, mint az agresszivitás és szelídség, bátorság és félénkség, nyitottság és tartózkodás, vidámság és szomorúság, feszültség és lazaság stb. Minden ember személyiségszerkezete magában hordozza a legszélsőségesebb megnyilvánulásokat, nem szabad álszentnek lenni, vállalni kell önmagunkat.

– Egyedi a munkamódszered, talán digitális kollázstechnikaként lehetne ügyetlenül megfogalmazni. Hogyan készülnek a munkáid?

– Nem mondanám, hogy kollázstechnika, hiszen ezek az alkotások grafikák. Először papírra készülnek, rendkívül pontos kidolgozással, minden vonalnak, görbületnek jelentése van. Az első fázisban csendben dolgozom, koncentráltan. A kép, amely a tudatalattimban vibrált, a tudatomban pontos formát ölt, és a papíron tárgyiasul. Ezután, a második fázisban következik a grafika számítógépen történő színezése. A lehető legegyszerűbb programokkal dolgozom, milliméterről milliméterre haladok, és igyekszem azt a színvilágot visszatükröztetni, amelyet akkor vizualizáltam, amikor a képet önmagamban legelőször megpillantottam. Olyankor már zene szól, kikapcsol a tudat, elárasztanak az érzések, és színekben öltenek testet.

– Előre tervezel, avagy a pillanatnyi ihletettség alatt születnek az alkotásaid?

– Nem tervezek előre semmit, ezek a képek jönnek. Belőlem ezek jönnek. Komplex érzések rajzolatai, de ne engem keressenek és értelmezzenek, akik a képeimet nézik, mert én már régen messze járok. Nem ablak a kép, amelyen át rám lehet látni, hanem tükör, amelyben mindenki önmagát pillanthatja meg. Ha mer őszinte lenni. Legyenek bizonyos receptorai, tudjon elvonatkoztatni, hogy megadhassa az önmaga számára legérvényesebb értelmezést. Minden kép egy borostyánba zárt légbuborék, a kimerevített pillanat, a megállított idő, az időn kívüli idő. Minden állandóan ismétlődik, de minden ismétlődőben ott a változatosság. Mikor mire tart igényt a szemlélő, azt az adott kor, a helyszín, a látásmód, a néző pillanatnyi lelkiállapota határozza meg. Messzemenően egyetértek Pierre-Auguste Renoirral, pedig több mint 170 évvel ezelőtt született, gondolatainak időszerűsége azonban azóta sem avult el: „Manapság mindent meg akarnak magyarázni. Pedig ha egy képet meg tudnánk magyarázni, az többé már nem is volna műalkotás. Megmondjam, mik azok a sajátosságok, melyek szerintem fontosak az igazi művészet szempontjából? Leírhatatlannak és utánozhatatlannak kell lennie… A műalkotásnak meg kell ragadnia a nézőt, a hatalmába kerítenie, magával sodornia. A művész a szenvedélyét adja át, ez az az áram, amelyet sugároz, s amelyet arra használ, hogy a nézőt is belevonja a szenvedélyébe.”

– Igen sikeres volt az első, Bulgakov-beli tárlatnyitód. Minden valószínűség szerint ezen a pályán maradsz. Hogyan tovább, melyek jövőbeni terveid?

– Nagyon boldog voltam, hogy annyian eljöttek. Az Artecotur Alapítvány segítsége nélkül nem lett volna ennyire könnyed ez az első nyilvános megmérettetés. Hogy mivel foglalkozom a jövőben? Sok minden érdekel, sok szálon futnak gondolataim, a habitusom sok mindent képes magába ötvözni. Sok színes kép kavarog még bennem, kikívánkoznak. Mindenképpen művészeti pályára készülök, de nem szeretnék részletekbe bocsátkozni. Igyekszem majd minél többet megmutatni magamból. Érdekes, mondják, hogy a képeim szorongást árasztanak. Pedig aki kitekint a képből, már nem fél. Aki nézi, az még látja az összefüggéseket, és nyugtalanítóan hatnak rá. De erről szól az élet: legyőzzük félelmeinket, megpróbálunk boldogok lenni.