„Mának szóló példa”

Gálfalvi Zsolt – 85

Sokat írunk, beszélünk a könyvvásárról, és tehetjük, van miről. Leggyakrabban talán a könyv és a gyerekek revelációként ható egymásra találása kerül szóba. Arról ritkábban hallani, milyen jó, hogy az idősebbek, a hajlott korúak is magukénak érzik az eseményt. Ott vannak ők is, noha lakásuk telítve kötetekkel, és azt sem tudják, a későbbiekben milyen lesz féltve őrzött gyűjteményük sorsa. És mégsem képesek ellenállni, egy-két értékes kiadványt mégis vásárolnak. Nem mondok újat, bár ritkán hangoztatjuk: a kicsik mai könyvszeretete az övékéből származik. Emeljük le előttük a kalapunk! Ezt magam most egy ismert személyre, a közösségi gondjainkat mindig szívén viselő jeles egyéniségre vonatkoztatva is megteszem. Öt évvel ezelőtt, amikor a 80. életévét töltötte, az írókollégák tisztelgésként egy köszöntő kötetet is megjelentettek. Az abban közölt Kovács András Ferenc-versből emelem ki a záró sorokat: „… Gálfalvi Zsolt,/ ki most, akár horgadt torony, hegyként vonulsz/ Marosvásárhely főterén,/ némultan és magányosan, bölcs homlokod/ föl-fölvillantva, büszke gond/ ha bánt – fogadj el egy mosolyt, mely átdereng/ értelmen, teljes életen.” Az akkori ünnepelt azóta is jelen van mindenütt, ahol valami igazán jelentős esemény történik, immár újra azon „a helyen, ahol értelmesen lehetett cselekedni”. Vagyis szeretett szülővárosában, Marosvásárhelyen, ahol remélhetőleg mégsem kell múlt időben fogalmazni, ha az értelmes élet lehetőségeit mérlegeljük. Hanyatlik a Székelyföld jelképes fővárosa, ezt mindannyian érezzük. Gálfalvi Zsolt is aggodalommal tapasztalja, és „erdélyi Prosperóként” ma is igyekszik a jelenséget lelassítani. Megállítani? Bölcsebb ő annál, mintsem arra gondoljon, egyedül esélye lenne ilyesmire. De „az értelmiségi ember felelőssége”, ami egész eddigi pályája során irányította, nem hagyja nyugodni. Ezt, illetve az általa képviselt mércét, mértéket, értéket próbálta, próbálja mindenben – írásban, szerkesztésben, közszolgálatban, emberi tartásban – érvényre juttatni. Ahogy pár héttel ezelőtt laudálója, az e jegyzet címében idézett Markó Béla mondotta, amikor az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Életműdíját adták át Gálfalvi Zsoltnak, a kitüntetett erkölcsi mércéje évtizedek teltével is érvényes, kiegyensúlyozottsága, önmegtartóztatása ma is követendő példa. 

A könyvvásáron pedig, ha netán valaki azt az elegáns, fehér hajú, disztingvált urat követte, akiben G. Zs.-re ismert, jól járt, mert garantáltan csakis magas színvonalú kísérőrendezvényekre jutott el. Hiszen mindig is a minőség volt Gálfalvi Zsolt iránytűje. Az irodalomban épp úgy, mint mikor színházi berkekben kalandozott. Hat évtizede megjelent első kötete, az Írók, könyvek, viták s a harminc esztendeje kiadott színikritikusi termése, a Prospero szigetén is ezt példázza. És ezt tanúsítja ma is valamennyi, irodalmárként, közéleti szerepvállalóként tett megnyilatkozása. Ebben a szellemben szeretné támogatni a honi magyar újságírást, publicisztikát is. Beszédes bizonyíték rá: az említett életműdíjat is arra ajánlotta fel, hogy ezzel is igényes publicisztikai munkák születését ösztönözze, az újságírói hivatás megbecsülését növelje. Számunkra külön kiemelendő, hogy nyomtatásban megjelent első írása itt, Marosvásárhelyen, az akkori Népújságban látott napvilágot 1949-ben. Gálfalvi Zsolt pár nap múlva, november 30-án tölti a 85-öt. Isten éltesse sokáig!