A MAMŰ újra itthon

35 éves a MAMŰ, a Marosvásárhelyi Műhely, ahogy annak idején a művészek író barátjuk, Ágoston Vilmos javaslatára fiatalos alkotói csoportosulásukat elnevezték. Három és fél évtized alatt sok minden történt velük, mindenekelőtt az, hogy szinte testületileg távoztak az országból. Legtöbbjük Magyarországon telepedett le, a régi tagokhoz újabb alkotók csatlakoztak, s a tömörülés rövidített neve (immár Ma születő művek jelentésben) mind szerteágazóbb jelenségként vált közismertté.

Nyitás előtt… Elekes Károly installációja a Bernády Házban

35 éves a MAMŰ, a Marosvásárhelyi Műhely, ahogy annak idején a művészek író barátjuk, Ágoston Vilmos javaslatára fiatalos alkotói csoportosulásukat elnevezték. Három és fél évtized alatt sok minden történt velük, mindenekelőtt az, hogy szinte testületileg távoztak az országból. Legtöbbjük Magyarországon telepedett le, a régi tagokhoz újabb alkotók csatlakoztak, s a tömörülés rövidített neve (immár Ma születő művek jelentésben) mind szerteágazóbb jelenségként vált közismertté. Néhányan a régiek közül a rendszerváltozás után egyéni tárlaton már újra bemutatkoztak városunkban, testületileg azonban a jelenlegi MAMŰ most jelentkezik először Vásárhelyen. Tegnap délután Idő-függések címmel két kiállítást is nyitottak, egyiket a Kultúrpalota földszinti galériáiban, másikat a Bernády Házban. A vándortárlatot a későbbiekben a sepsiszentgyörgyiek, majd a veszprémi művészetkedvelők is láthatják.

Múlt – jelen – jövő idővonalán

A hetven alkotót és munkáikat felvonultató kiállítás kurátora Fándly Edit művészettörténész. Nagykárolyban nőtt fel, egyetemi tanulmányait Kolozsváron kezdte, majd Budapesten teljesítette ki. A fiatal művészeti szakíró nemzedék tagja, 1985-ben született. Vele beszélgettünk a tárlat sajátosságairól.

– Régi terv, hogy a MAMŰ egy nagy, átfogó kiállítást rendezzen, de ez az alakulat magyarországi újraalapításának a 20. évfordulójára se sikerült. Elérkezett viszont a mostani évforduló, 35 év telt el a MAMŰ 1978-as létrejöttétől, ami eléggé kiemelkedő alkalom arra, hogy egy ilyen tárlattal jelentkezzünk. Elég hosszú periódus ez a három és fél évtized, a tematikai háttérnek is ez lett az inspirációs forrása és katalizátora: az idő. Az évfordulós eseményekkor ugyanis az ember mindig visszatekint, elemez, értékel, felméri a múltat, a jelent és lehetőleg előre is tekint, igyekszik kapcsolatokat teremteni ilyen vonatkozásban. Természetesen nagyon sok és szerteágazó művészeti praxis találkozik a MAMŰ-n belül mind az ősmaműsök, mind pedig az újabb, fiatalabb tagok részéről, éppen ezért gondoltuk, hogy összefogó jelleget adhat a kiállításnak, ha erre az Idő-függések koncepcióra építjük fel. Így sokan – alkotók és alkotások – megtalálhatják a saját helyüket a rendezvényen, sokan reflektálhatnak erre a tematikára.

– Valahogy mindig úgy volt, hogy az újonnan megjelent nemzedékek igyekeztek szembeállítani azt, amit létrehoztak azzal, amit az előttük járók, az idősebbek alkottak. Annak idején az ősmaműsök is egyfajta lázadás megtestesítőiként jelentkeztek Marosvásárhelyen. Most viszont már ők is hatvan-hetvenévesek. Nincs generációs ellentét a mai közösségben, ami a kiállításon is feltűnhet? Vagy az idősebbek a korai munkáikból válogattak erre az alkalomra?

– Nyílt felkéréssel szólítottunk meg mindenkit, minden MAMŰ-taggal közöltük, hogy mit szeretnénk, és a felkérésben megfogalmaztuk, hogy az említett koncepcióra reflektáló, kimondottan ehhez kapcsolódó, lehetőleg erre a tárlatra született műveket várunk. Nem hárítottuk el azt a lehetőséget sem, hogy korábbi munkákat hozzanak, de 2009-nél régebbi alkotások nem szerepelnek a kiállításon. Nincs semmiféle korosztályos szembeállítás az anyagban, a munkák elrendezését csakis a koncepción belüli kisebb tematikai csoportosulások határozzák meg a megközelítési módok egyéni sajátosságai alapján. Ahogy gyűlt a kiállítás anyaga, először virtuálisan természetesen, a szerteágazó művészeti praxisokon belül bizonyos sajátosságok és hasonlóságok kezdtek kirajzolódni, és ez lett a váz, amire ráépült egy laza csoportosítás. Nincsenek merev határok, egy-egy alkotást többféleképpen is lehet interpretálni a koncepción belül is.

– Olyan anyag állt össze, amilyenre számított? A kiállítás felmutatja a MAMŰ teljes spektrumát?

– Úgy gondolom, hogy igen, talán műfajilag, technikailag is jelen van minden. Még a zenei tagozatunk egyik művésze is kiállít egy videomunkát. Sokszínű a kiállítás. Installációkat, videókat, festményeket, grafikákat, fotókat, printet, lightboxot láthat a közönség. Az anyag valóban reprezentatívan átfogja a MAMŰ teljes csapatát.

– Fiatalos a kiállítás?

– Részben igen, részben nem. Hagyományos műfajú alkotások is vannak, objektek, installációk is, szerintem bármelyik nemzedék felvállalhatja egészében is a kiállítást.

Marad a láz?

Gálfalvi György író nemzedéktársaival készített egykori interjúkötetének címét kérdésként is feltehetnők a MAMŰ több alapító tagjának, aki benevezett erre a vásárhelyi kiállításra. Ezúttal a Munkácsy-díjas szobrászművészt, Diénes Attilát kérdeztem újabb itthoni jelenlétéről.

– Most nosztalgiázhatnék, hiszen annak idején a későbbi maműs fiatalok indulását én pátyolgattam, akkor nagyjából annyi idős voltam, mint most a MAMŰ. Olariu Gyuri elnökként foglalkozott a 35 éven aluliakkal, emlékszem, hogy a Stúdió Színház előcsarnokában tartandó kiállítás-sorozatuk lehetőségét Tompa Miklós rektorral beszéltük meg. Elekes Károlyt kértem meg, hogy készítsen plakátokat. Eleinte Atelier – Műhely 35 néven jelentkezhettek, aztán Ágoston Vilka kitalálta a MAMŰ nevet. Ismert dolog, hogy a társaság kilencven százaléka Magyarországra települt át, én is. Ott a MAMŰ kibővült, részben módosult arculattal folytatta tovább a tevékenységét. Folyamatos megújulásban van, hiszen mindegyre újabb fiatal anyaországi és határon túli művészek csatlakoznak hozzá. Most is húsz pályakezdő került a társaságba. Így már 170 tagról beszélhetünk.

– Mit őrzött meg a MAMŰ a marosvásárhelyiségből, a kezdeti szellemből?

– Azt, hogy ma is fiatalnak érezzük magunkat és ugyanaz a kísérletező kedv él mindnyájunkban, amivel indultunk. Valójában mi, az ősmaműsök már eléggé benne vagyunk a korban, de merem állítani, hogy újító szellemünket, szándékunkat megőriztük. Én legalábbis úgy érzem. A vásárhelyi jelleg már nem biztos, hogy annyira nyilvánvaló lenne, hiszen sokkal többen vannak azok, akik nem innen indultak.

– Számodra biztos fontos a mostani kiállítás, de a tavalyi év lehetett igazán emlékezetes, hiszen akkor töltötted a 70. évedet, és megkaptad az egyik legjelentősebb szakmai elismerést, a Munkácsy-díjat is.

– Igen, egy ilyen kitüntetés nagy elégtétel az embernek. Az évforduló pedig alkalom volt arra, hogy Veszprémben egy nagy, átfogó kiállításon lépjek az érdeklődők elé. Szép visszhangja volt a tárlatnak. Remélem, hogy az lesz Sepsiszentgyörgyön is, mert örömmel mondhatom, hogy ezzel a MAMŰ-s nagy vándorkiállítással együtt ott is bemutatkozhatom egyéni tárlaton. Itthon, Marosvásárhelyen hál’istennek már kiállíthattam külön is, csoportosan is. És köztéri szobrot is avathattunk. Ez külön öröm volt számomra. Erre az Idő-függések tárlatra három frissebb munkámmal neveztem be. Egy ilyen eseményből nem maradhat ki az ember.

Érvényesül a másság toleranciája

Diénes Attila mint az egyik legidősebb marosvásárhelyi ősmaműs érthető nosztalgiával beszélt a MAMŰ-ről illetve a mostani kiállításról. Szigeti Gábor Csongor szobrász, médiaművész, a rendezvény koordinátora, aki úgy ügyvezetője az egyesületnek, hogy fiatalabb, mint maga a társaság, talán távolságtartóbban tud nyilatkozni az eseményről, annál is inkább, mivel nem vásárhelyi.

– Nem vagyok vásárhelyi, mégis van egyféle helyi kapcsolódásom, mert én is erdélyi vagyok, csíkszeredai, noha a képzőművészeti egyetemet már Budapesten végeztem. Amikor az ottani galériát még húszéves koromban elkezdtem látogatni, meglepve láttam, hogy olyan értelmiségiek gyűltek össze és beszélgetnek nem csak kiállítások kapcsán, akiket egyébként csak nagyon formális körülmények között lehetne együtt találni. Ez fogott meg mindenekelőtt a MAMŰ-ben. Akár reggelig is képesek voltak ezek az emberek vitatni a kultúra dolgait.

– Általában az egymástól annyira távol levő nemzedékek, mint a MAMŰ legrégebbi és legifjabb képviselői, ritkán hajlandóak közvetlen párbeszédet folytatni. Mi az, ami ezt az egyesületet összetartja?

– Mondtam más alkalommal is: szerintem a másság toleranciája. Ez a kiállításból is kiderül. Nagyon sokféle művész van a társaságban, és az emberek nyitottak pályatársaik alkotói attitűdjére, toleranciával állnak hozzá. Így az különösen vonzó, hogy nálunk mindannyian befogadó közegre találnak. A külvilág sajnos nem ilyen, gyakran kirekesztő magatartás nyilvánul meg a művészekkel szemben. Ebben a keretben viszont sok mindent felszabadultan meg lehet tárgyalni. A párbeszéd jó dolgokat tud generálni.

– Ugyanakkor mindenkinek megvannak a maga preferenciái, Szigeti Gábor Csongornak is. Amikor egy ilyen nagy, átfogó, közös rendezvényről van szó, ez a sokféleség nem zavaró? A különféle irányzatok, műfajok, technikák nem ütik egymást akaratlanul is?

– Azt hiszem, hogy nem, mert gondolatilag össze lehet ezeket kapcsolni. Bármilyen kulturális tevékenységről beszélnénk, mindig az a lényeg, hogy vannak hasonló gondolatok. És az, hogy ezek milyen formában nyilvánulnak meg, mi az a felület, amire kivetülnek, legyen dolgunk festménnyel, installációval vagy mozgóképpel, nem tudja annyira elválasztani egymástól ezeket a gondolatokat, hogy az zavaró lenne. Az összetartozó gondolatokat, a hasonló jelenségeket fel tudjuk fűzni egyfajta füzérre egyazon kiállítás kereteiben is. Fándly Edit kurátorral úgy próbáltuk elrendezni a műveket, hogy különböző gondolati egységek mentén csoportosuljanak, és igyekszünk megmutatni azokat a rokon jelenségeket, amik a MAMŰ-n belül megjelennek, valamint a köztük felfedezhető finom, kis összefüggéseket, illetve a gondolati szálakat, amelyek ezeket összekötik.

– Be kell vallanom, engem meglepett, hogy aránylag sok a táblakép és jelentős a figuratív alkotások száma a kiállításon.

– Igen, ezt az magyarázza, hogy mindkét kiállítótér esetében az úgynevezett klasszikus White Cube galéria sajátosságaival kellett számolnunk. Minden művész belátta tehát, azok is, akik új médiával foglalkoznak, hogy olyan műveket érdemes hozni, amiket adaptálhatnak a térhez. Egy galériában egész más dolgok tudnak megjelenni, mint adott esetben egy művésztelepen vagy workshopon. A kiállított anyag tehát egyfajta igazodást is tükröz az adott helyzethez, másfelől azt is el lehet mondani, hogy a klasszikus művészeti irányzatoknak van egy reneszánsza, egyfajta visszatérést tapasztalhatunk irányukban, ez a jelenség is megnyilvánul a kiállításunkon.