2024. november 22., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szilva-, barack-, cseresznyemagba rejtett, milliméternyi arcok, szilánknyi női profil, parányi fehér csontvirág, tripla falú doboz oldalán csodaszarvas és a monogram, mely semmiről sem hiányozhat: NEM.


Szilva-, barack-, cseresznyemagba rejtett, milliméternyi arcok, szilánknyi női profil, parányi fehér csontvirág, tripla falú doboz oldalán csodaszarvas és a monogram, mely semmiről sem hiányozhat: NEM. Nagy Elek-Miklós nem csak neve kezdőbetűiben a tagadás művésze. Amikor különleges hangulatot árasztó miniatűrjein dolgozik, amikor fest, farag vagy éppen naplót ír, akkor is tagad. Letagadja, lehántja magáról az elmúlt 67 év keserűségeit, az igazságtalanságokat, elutasításokat, és – a feleslegtől szabadulva – fába, csontba örökíti mindazt, amire emlékezni érdemes. Bár országos kitüntetésekben is volt része, nem tartozik a közismert, ünnepelt művészek közé, szomszédai sem tudják, mivel foglalkozik. Egy évtizede vesztette el feleségét, azóta egyedül él kövesdombi tömbházlakásában. Fasírttal, szalmakrumplival, süteménnyel várt itt ránk. A második csengőszóra nyitott ajtót, bort töltött, aztán mesélni kezdett.

– 1944 novemberében születtem Marosvásárhelyen, a Sáros utcában. Apám nyárádtői jegyző volt. Tartalékos tisztként, SAS- (Siess, Azonnal, Siess) behívóval küldték a keleti frontra, Galíciába, de az indulás napján még nem tudtak mozdonyt biztosítani a vonathoz, így háromnapos eltávozást kapott. Ezekben a napokban házasodott össze anyámmal, és ekkor nemzett engem – kezdte a történetet az ősz hajú, első látásra sebezhetőnek tűnő, hangjával, mozdulataival mégis erőt sugárzó alkotó.

– Hároméves koromban egyszerre hétféle betegséget kaptam el, és a gyógyszerből, amit szednem kellett, 5 milligramm helyett tévedésből 500-at kaptam. A túladagolás következtében kihasadt a dobhártyám, majdnem egészen elvesztettem a hallásomat, ugyanakkor a gyógyszer a látóidegeket is megtámadta. Ez rányomta a bélyegét gyermekéveimre és a későbbi évtizedekre is. Apámmal 1949-ben találkoztam először, akkor jött haza fél lábbal amerikai fogságból, ahova a háború után került. Művelt ember volt, öt nyelven beszélt – többek között németül és ógörögül –, latin közmondásokon nőttem fel mellette. A kommunista uralomban osztályellenségnek számítottunk, így elvették a vásárhelyi lakásunkat, Székelykeresztúrra kerültünk kényszerlakhelyre. Itt jártam iskolába. Elemiben első tanuló voltam, de a továbbiakban hallássérültként lemaradtam a többiektől, főleg a nyelvtanulás okozott nagy gondot. Mivel én voltam az osztályban az egyetlen szemüveges, sokat csúfoltak, bántottak a társaim, a szemüvegemet is szinte hetente eltörték. Ez hozta ki belőlem az ezermestert. Mivel otthon szidást kaptam a tönkrement szemüvegért, megpróbáltam megjavítani, ha nem tört el az üveg, megragasztgattam a keretet. Kilencedikben aztán kimaradtam az iskolából, és mivel fogyatékom miatt máshova nem vettek fel, az udvarhelyi szakiskolában asztalosmesterséget tanultam. Ez volt az egyetlen önfenntartó tanintézet, ahol az inasok nem kaptak fizetést, hanem ők fizettek a tanulásért. Anyámék jövedelmük felét áldozták a taníttatásomra. Az itteni bentlakási élet volt számomra a katonaság. A szakiskolát 1963-ban fejeztem be, aztán visszatértem Marosvásárhelyre. Itt az Ileforban dolgoztam asztalosként, közben beiratkoztam a Papiu középiskolába, esti tagozatra. Emlékszem, volt egy romántanárnőm, aki mindenáron meg akart buktatni, de én még a szemét is kipuskáztam. Olyan apró betűkkel írtam le a leckét a papirosra, amit aztán dolgozatírás közben az ujjaim között forgattam, hogy akkor sem látta, ha felült a padra, és úgy figyelt.

– Mikor mutatkozott meg először alkotói hajlama?

– Nem jártam még iskolába, amikor egyszer apámmal moziba mentünk. Egy háborús szovjet filmet néztünk meg, és én azt kockáról kockára lerajzoltam, de nem akárhogy, hanem perspektívában. Később, hetedik osztályban Ipó László festőművész fedezte fel rajzkészségemet, ő tanácsolta, hogy figyeljem meg a székely arcokat, mert mindenikről meg lehet állapítani, hogy a Székelyföld melyik részéről származik. Egy évet jártam Marosvásárhelyen a művészeti iskolába, melynek igazgatója Olariu Gheorghe volt, Pittner Olivér festőművész ajánlott be hozzá. Egy gipszarcot kellett lerajzolnom, és amikor elkészültem a munkával, Gyuri bácsi így szólt: – Ezen a rajzon semmi sem jó. Amikor azonban radír után nyúltam, leállított. Hozzá ne nyúljak, mondta, mert ez a tekintet él, egy gipszarcból én élő tekintetet alkottam. Ilyent még nem látott, tette hozzá, és felvett. Egy év után, tanáraim biztatására felvételiztem a kolozsvári Ion Andreescu akadémiára. Én voltam az egyetlen vizsgázó, aki nem végzett művészeti líceumot, mégis harmadiknak jutottam be. Származásom miatt azonban érvénytelenítették a felvételi eredményemet. Veress Pál festőművész azt tanácsolta akkor anyáméknak, hogy feltétlenül szerezzék be nekem a Barcsay-féle anatómiát. Azt végigrajzoltam.

– Innen hova vezetett az útja?

– Székelykeresztúron felajánlottak egy technikusi állást, anyám unszolására elfogadtam. Többek között egy szipkagyárért kellett felelnem. Az eldobott meggyfa szárakat összegyűjtöttem, és felhasználtam alkotásaimhoz. Később visszatértem a gyalupad mellé, hat évig Székelykeresztúron voltam asztalos, majd 1975-ben visszatértem Vásárhelyre, az Ileforhoz. Mivel nem voltam hajlandó beállni a kommunista pártba, aláírattak velem egy nyilatkozatot, miszerint soha nem kérek lakást, és semmiféle állami támogatásra nem tartok igényt. Még a CEC-ből sem vehettem fel hitelt, pedig akkoriban mindenki így vett magának tömbházlakást. Ugyanakkor, bár szinte teljesen süket voltam (35 évesen kaptam az első hallókészülékemet), és 16 dioptriás szemüvegem volt, nem lehettem tagja a süketek és vakok egyesületének sem. Később, nyugdíjasként álltam be az egyesületbe.

– Hogyan találkozott a magokkal?

– A Szovjetunió nevű folyóiratban olvastam egyszer egy moszkvai kiállításról. A cikkben miniatűröket is bemutattak, többek között egy cseresznyemagba faragott női portrét. Még a nő hajában lévő virágok is látszottak. Arra gondoltam, ilyent én is tudnék készíteni. Az első ilyen munkámat törött vésővel, juharfából készítettem. Legtöbbször ilyen, általam újrahasznosított eszközökkel – törött tűvel, elromlott fogászati fúróval – dolgozom, egy szegre apró fogaskerekeket szereltem, az is kiváló munkaeszköz. Tudatosan keresem az elhasznált, kidobott tárgyakat, szeretek csonttal, magokkal dolgozni. Volt, hogy valaki azt hitte egy kifőzött velőscsontból készült alkotásomról, hogy elefántcsontból van. Minden munkámat mindkét oldalán kifaragom, mert úgy gondolom, mindennek két oldala van. Számos medálon szeretett feleségemet örökítettem meg, ezeknek az alkotásoknak a másik oldalán az önarcképemet.

– Mennyiben függ a felhasznált nyersanyagtól az ábrázolás tárgya?

– Mindig az anyag adja az ötletet. Legtöbbször kezdetben fogalmam sincs, mi lesz belőle, aztán, amikor dolgozni kezdek, kialakul valami. A magoknál az előkészítés, csiszolás sokszor több időt vesz igénybe, mint a megmunkálás.

– Voltak-e sikerélményei?

– Alkotásaimat háromszor is kiállítottam, különösebb visszhang nélkül. Sokan amatőrként tartottak számon, akadtak viszont önzetlen, jólelkű művészek, akik bátorítottak, útbaigazítottak. Legutóbb Hunyadi László szobrászművész fogadott barátjává.

– Mi lesz a parányi alkotások sorsa? Megrendelésre, eladásra is dolgozik?

– Soha nem adnám el a munkáimat, számomra megfizethetetlenek. Ez nem nagyképűség. Úgy érzem, minden alkotásom akkora erőfeszítésembe került, hogy nincs szívem megválni tőlük.  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató