Madárálom

F. Adél arcára már alig emlékszem, a szavai közt bújócskázó dallamokra annál inkább. A főtéri faházak sorában találkoztam vele, a mézeskalácsot kínáló fiatalemberrel beszélgetett. 

– Mintha otthon lennék – jegyezte meg többször is, és tavaszi cinkeálmok örömével suhant végig tekintete a virág- és madárdíszes édességeken. Eredetileg a mézeskalácsos történetére voltam kíváncsi, de mivel ő is készségesen ajánlkozott a mesélő szerepére, úgy gondoltam, egy későbbi alkalommal, ünnepek után, a tél és tavasz közötti fénytelenségben jólesik majd felidézni a hallottakat. 

– A szüleim Énlakáról származnak, én Gyergyóremetén születtem 1981-ben – kezdte az életmesét ízes székely nyelven. – De az énlakiak lelkületét mindannyian megőriztük. Gyerekként sok időt töltöttem abban a kis Hargita megyei falucskában a nagyszüleimnél, úgyhogy nekem az is otthonom. Kislánykoromban rengeteget költözködtünk, egyik tömbházlakásból a másikba. Végül a tejporgyár közelében állapodtunk meg. Akkoriban sokszor vették el a meleg vizet, a villanyt, de ott, a gyár miatt mindig volt minden. Tanulni is lehetett rendesen, azelőtt ugyanis petróleumlámpánál írtam a leckét… Érettségi után rögtön férjhez mentem, jött a baba. Ma már tizenöt éves a fiam, és egy nyolcéves lányom is van. Jó döntés volt az anyaságot választani. Végzettségem szerint óvónő vagyok, de a gyerekeim miatt otthon maradtam, feléjük irányítottam minden szeretetemet. És persze a párom felé – nevette el magát, és a következő percekben egy más, de a sajátjával összefonódó történetet rajzolt elém. 

– Anyósom a tejporgyárban dolgozott, a csokoládérészleg vezetőjeként. 2000-ben, miután nyugdíjba ment, átadta a gyerekeinek a receptet. Most is emlékszem arra a napra, amikor az első masszát kiöntöttük. Ez volt a kezdet. A család nemsokára úgy döntött, hogy ezen a vonalon kell továbbhaladni. A sógoroméknak vegyesüzletük volt, jól menedzselték, jövedelmezőnek bizonyult, de amikor elkezdtek a csokoládégyártással foglalkozni, rájöttek, hogy abban több az eszmei érték. Bezárták a boltot, és attól kezdve csak az új vállalkozásba fektették az energiájukat. Alkalmazottakat vettek fel, a sógornőm az ügyintézést, a férjem az áru kihordását vállalta magára. Én a háttérből segédkeztem, az otthoni teendőket láttam el. A töltetlen házicsoki gyártásával indult a munka, aztán, ahogy fejlődött a cég, diós, vaníliás, mazsolás csokoládét is készítettek. Egy ismerős biztatására később mézespogácsát is kezdtek sütni, eleinte simát és kakaóst, utána cukormázzal bevontat is. Magyarországról vásároltak recepteket, és egyre bővítették a kínálatot. Idővel a kókuszcsókot is behozták. Közben, mivel jól ment a vállalkozás, lett pénz modernebb felszerelésre, gépekre, így nemcsak változatosabb lett, de a munkaerő növelése nélkül mennyiségileg is nőtt a termelés. 2012-ben jelezte valaki, hogy igény lenne színes csokoládéra. Akkor kezdték el gyártani a kétszínű csokikat, olyanokat, amilyeneket gyerekkoromban ettem – hangjában mosoly bujkált, aztán hirtelen elkomorodott.

– Éppen amikor a kétszínű csoki gyártása beindult volna, elvesztettük a sógoromat. Addig ő vezette az üzletet. Egy pillanatra bennünk is megállt az élet, de a Jóisten mintha figyelmeztetett volna, hogy amit elkezdtünk, folytatni kell. A férjem vette át az irányítást, és azóta is töretlenül halad előre a vállalkozás. A kínálat is gazdagodott, most már aszaltszilva-glazúrba mártott édességek is készülnek nálunk, a legfrissebb újdonság pedig a kekszszalámi, ami szintén gyermekkori kedvencem volt. Ennek a gyártásánál is játszunk a színekkel – tette hozzá, aztán arról beszélt, hogy választott családjának a hétköznapok sikerei adtak erőt a továbblépéshez az évek során. A történet végén újra a faház ablakát díszítő szívek, madarak felé fordult.

– Orvosnál voltam, azért jöttem Vásárhelyre, nemsokára indulok haza. De amikor a főtérre értem, és megláttam a mézeskalácsokat, muszáj volt megállnom egy pillanatra.

Miután elköszöntem, ott maradt a faháznál beszélgetni. Madárhangja pár lépésig még elkísért, amint távolodtam a latyakos járdán, az alvó díszfények alatt.