Hétköznapi történet
Zs ösvényeit gyakran szegélyezik apró, színes kövek. Utat mutatók, új erőt adók, elkerülhetetlenek. Találkozások egymásba szilárduló, megérinthető, megőrizhető pillanatai, amelyeket jó lélekzsebbe tenni, mindegyre elővenni. A sötét ruhás, törékeny asszonnyal töltött időt is ilyen varázskavicsként raktározta el Zs. Legújabb kincseként persze nekem is megmutatta múlt pénteki találkozásunkkor.
– A saját ünnepeim, évfordulóim mintha valahogy élesebben, elevenebben érzékeltetnék a fizikai valóságomból eltávozottak hiányát, különösen az édesanyámét – kezdett bele a nemrég történtekbe. – A születésnapom után pár nappal, egész pontosan ma délben kaptam azt a váratlan ajándékot, amit most neked elmesélek, „kicsomagolok”. A főtéren volt elintéznivalóm, dolgom végeztével ott várakoztam az autóbuszra. Nem böngésztem a menetrendes táblát, az utóbbi időben ugyanis többször tapasztaltam, hogy a jelzettnél később vagy – rosszabb esetben – korábban jön a járat, végeláthatatlan ácsorgásra ítélve a megállóba percre pontosan érkezőket. Az ilyesmit jobb nem tudni előre. Egymás után kanyarodtak be a városközpontba a vadonatúj járművek, végignéztem pár jegyellenőrös „akciót”. Ingyenes utazásra jogosító bérlet hiányában leszállított diákok és néhány hosszú szoknyás potyautas színesítette az elszánt kontrollnő és megtermett kollégái munkaprogramját. Aztán végre az én buszom is befutott. Alighogy felkapaszkodtam és helyet foglaltam, egy bársonyos hangú, feketébe öltözött, idős hölgy állt meg mellettem. Arról érdeklődött, hogy a Papiu iskola felé megy-e a busz. Megnyugtattam, hogy pontosan arra, közben a belső székre húzódtam – a széles vállam miatt rendszerint kívül ülök –, hogy neki is jusson hely. „Köszönöm, kedvesem”, simogatott meg újra a hang. Nem vagyok az az idegenekkel ismerkedő típus, közszállítási eszközökön pláné nem szoktam barátkozni. Most azonban valami arra késztetett, hogy szóba elegyedjek ezzel a jóságot, tisztaságot árasztó asszonnyal. Az ellenőrök a mi buszunkat is hosszú percekig a megállóban tartották, így bőven jutott időnk a beszélgetésre.
– A betegek világnapja alkalmából tartott szentmisén voltam – mondta útitársam, amikor, mint régi ismerőst, arról kérdeztem, honnan jön és merre tart. – Olyan szépen beszélt a plébános úr, megnyugodott tőle a lelkem. Tudja, kedvesem, néhány hete költözött a drága férjem az égiekhez. 58 évet éltünk le együtt, nem csoda, hogy nem megy könnyen az elengedés. A közös időnk a nehézségek mellett is végtelenül boldog volt, és most úgy érzem magam, mint egy szárnyaszegett madár.
Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy én sok éve harcolok ugyanezzel az érzéssel. Egy átvirrasztott éjszaka végén kezdődött ez a küzdelem, a hajnalt megelőző időtlenség pillanatában, miután édesanyám utolsó szavai elértek hozzám. „Én is” – súgta szeretetem sokadik, kétségbeesett megvallására, aztán lassan lehunyta a szemét. Alig látható „harmatcsepp” gördült végig az arcán, miközben hangtalanul indult a rég nem látottak világa felé. Rengetegszer visszaforgattam már magamban ezt a „filmet”, amikor fogytán volt az erőm, és mindig tudtam belőle töltekezni. Szerettem volna ezt jó tanácsként elmesélni ennek a légiesen törékeny, keresztjét hősiesen hordozó teremtésnek, akit megmagyarázhatatlanul közelinek éreztem magamhoz, de inkább csak hallgattam az egymáshoz simuló gyöngyházszínű szavakat.
– Másfél évtizede költöztünk a városba, miután a lányunk itt alapított családot. Négy gyönyörű unokánk született, szükségük volt a segítségünkre a fiataloknak. Nagykárolyból jöttünk, ott minden fű, virág ismert minket. Időbe telt, mire beleszoktunk az itteni világba, de a lányomék szeretete adott hozzá elég erőt.
Nemsokára a Papiu iskola utáni megállóhoz értünk. A kedves hölgy még egyszer megsimogatott a tekintetével, aztán leszálláshoz készülődött. A temetőbe megy – mondta, mielőtt elköszönt –, elújságolni élete társának a mai délelőtt élményét. Miután leszállt, öntudatlanul is utánanéztem az ablakból. Ott állt a megállóban, és mutatóujjával puszit küldött felém. Különös melegség járt át ettől a gesztustól, ha felidézem, most is ugyanúgy a hatalmába kerít. Már jó ideje hazaértem, amikor eszembe villant, hogy édesanyám többször mesélt nekem arról, hogyan menekült kislánykorában nagymamámmal és a nagynénéimmel – a testvéreivel – Nagykárolyon keresztül az oroszok elől. Talán ez a térbe rejtett, közös pont tette egészen közelivé számomra titokzatos útitársamat, talán valami egészen más. De nem is ez a legfontosabb. Az együtt töltött percek visszaadtak valamit édesanyám biztonságot adó jelenlétéből, melegségéből, és ezért én mindig hálás leszek annak a bársonyos hangú, égi üzeneteket szárnyaszegetten is átvevő és célba juttató „lélekmadárnak”.
