Lúdbőr
A nyári tévés uborkaszezon kezdetén a siralmas tévékínálat poshadt tavába mint egy óriási kő csobbant bele a 2010-es esztendő kimagasló filmsikere, a Fekete hattyú című alkotás. Ki hitte volna, hogy a HBO ily’ kegyes lesz a filméhségtől immár hetek óta szenvedő nézőkhöz…
Talán nincs is kínosabb dolog a művészi középszernél. Mármint annál, mint amikor valaki jó regényt akar írni, kiváló filmet akar rendezni, rendkívül izgalmas tévéműsort akar szerkeszteni, de szándékából nem lesz egyéb, mint egy nehezen olvasható, közhelyektől hemzsegő irodalmi fércmunka, egy félresikerült, középszerű mozi vagy egy banális, érdektelen tévéproduktum. Sajnos az idei nyár is több kétes értékű tévéproduktumot ígér. A nézők így estéről estére meg-megújuló reménnyel szörföznek majd a számos csatorna langyos vizein, mígnem reményvesztetten ráfanyalodnak egy esti sétára, egy Facebook-légyottra, vagy legjobb esetben ismét a jó (esetleg évtizedekkel ezelőtt már rongyossá olvasott) könyv nyújtotta örömöket, izgalmakat választják.
A nyári tévés uborkaszezon kezdetén a siralmas tévékínálat poshadt tavába mint egy óriási kő csobbant bele a 2010-es esztendő kimagasló filmsikere, a Fekete hattyú című alkotás. Ki hitte volna, hogy a HBO ily’ kegyes lesz a filméhségtől immár hetek óta szenvedő nézőkhöz… Jó pár évtizeddel ezelőtt, amikor Nadia Comăneci zsákszámra kapta a tornászvilágban nagyon ritka 10-es osztályzatokat, miközben őt néztem az európai és világversenyeken, gyakran éreztem, hogy lúdbőrös lesz a hátam. Azóta tudom: ez a biológiai jelenség nálam a biztos hírnöke annak, hogy valami igazán zseniális látvány vonul el szemem előtt. Ez most is bekövetkezett. Igaz, a Fekete hattyú időnként horrorba áthajló lélektani alkotás, és a horror nem a kedvenc műfajom, mégis azt kell írnom: ha valami zseniális, akkor lehet bármilyen műfaja az alkotásnak, miatta mindenképpen kiveri a hideg az ember fiát. Még abban a harminc fok közeli kánikulában is, amelynek közepette múlt vasárnap este megadatott az élmény azoknak a nézőknek, akik nem restellik estéről estére végigböngészni valamely nyomtatott vagy internetes tévéújságot, hogy kimazsolázzák belőle az emészthető tartalmat. Ezúttal a foci istene is kegyes volt azokhoz, akik kedvelik Natalie Portmant, ugyanis (valami csoda folytán) éppen meccsszünetben ömlött elemi erővel a nyakunkba a folytonosan személyiségvesztéssel küzdő balerinának, az ő erőszakos édesanyjának, riválisainak valamint kegyetlen koreográfusának a története.
Ha valaki nem látta vasárnap este a filmet, ezt még megnézheti ugyancsak a HBO-n szerdán és vasárnap este is – elfogadható időpontban. Hajnalban is ismétlik, de ezzel ne foglalkozzunk. Szerintem kár lenne elszalasztani az élményt. A film 2010-ben keletkezett, majd 2011-ben az immár a harmincas éveit taposó, Jeruzsálemben született Natalie Portmannek mind az Aranyglóbuszt, mind a BAFTA-díjat az ölébe pottyantotta (legjobb női alakítás). Olvasom, hogy az 1969-ben Brooklynban született rendező, Darran Aronofsky Jancsó Miklós tanítványa.
Szóval ilyen hőségben, a tévés válságidőszak kezdetén pompás ajándék ez a film. Főleg azok számára, akik nem áldoznak minden este értékes órákat a foci oltárán.
Máthé Éva
