Lírára hangolt harmónia

Színek és formák adják az összhangzatot, tordai kvartett, négy képzőművész – Cismaşiu Labancz Ágnes, Deleanu Márta, Nagy Anna Mária és Suba László – belülről fakadó, egymásra hangolt alkotásai teremtik meg a tárlat sugallta líraian szárnyaló, emelkedetten is közvetlen hangulatot a marosvásárhelyi Bernády Házban. Jól összeszokott, harmonikus a „kisegyüttes”, az egyénileg is rendszeresen bemutatkozó alkotók évek óta közösen is mindegyre közönség elé állnak, így öregbítve városuk, az országnak, világnak egykoron jeles művészeket adó Torda hírnevét. Mielőtt erre a mostani bemutatkozásra érkeztek, a kolozsvári Művészeti Múzeumban mutatták be válogatásukat, azelőtt Kézdivásárhelyen is sikeresen bemutatkoztak. A Bernády Házban tavalyra beütemezett kiállításuk, amelyet a csoport rangidős egyénisége, Suba László 80. születésnapja tett volna időszerűvé, a járványos megkötések miatt elmaradt, a mostani, a szigorítások megszüntetése utáni első megnyitó már népesebb jelenlétet tett lehetővé, és sokan el is jöttek az eseményre, felszabadultan örültek a szép anyagnak, a méltató szavak után is hosszasan zajlott az oldott eszmecsere, a baráti csevej.

Öt évvel ezelőtt a marosvásárhelyiek már megismerhették a lelkes és igen aktív művészcsapatot, azok az erények, amiket akkor felmutattak műveikkel, ma is felfedezhetők, de újdonságokkal is találkozhatunk. Az utóbbi fél évtized mind a négy kiállító munkásságában felerősítette a megújulás igényét, ezen a tárlaton friss törekvéseik termése is kellőképpen reprezentált. Műfajilag kevésbé változatos ez a látványkínálat, mint a múltkori, a tordaiként jelentkező, de Aranyosgyéresen élő Nagy Anna Mária üvegművész ezúttal nem a fénycsapdaként és fényfelszikráztatóként csodált egyedi üvegmunkáit hozta el Marosvásárhelyre, festményeivel a falra költözött, több teret hagyva szobrász kollégája plasztikáinak. A kiállításon így sokkal hangsúlyosabb lett a festői jelenlét, szétárad a kolorit, finom, lenyűgöző, tetszetős színek veszik körül a nézőket. De nem nyomják el, nem gyengítik a kisszobrok erőterét, a formák zavartalanul élik a maguk életét.

A makfalvi születésű Suba László, a marosvásárhelyi művészeti középiskola egykori tanulója fél évszázadnál is hosszabb ideje bizonyítja, hogy a művészetek és a szellem elkötelezettje több vonalon is, de immár a nyolcvanon túl sem kíméli energiáit, amíg csak teheti, hű marad az alkotáshoz. Vés, farag, mintáz, kőbe, fába, fémbe, agyagba álmodja egyszerűségükben is kifejező, megkapó formáit, rajzol, ír, kutat, hagyományt ápol, verset, tanulmányt gyöngyöz ki magából, és megújulási kísérleteiről sem akar lemondani. Kézenfekvőbb a kisplasztika, de ha úgy adódik, a köztéri feladatok elől sem zárkózik el. Nem felejti, hogy a művészeti élet szervezői közt is élenjárónak tarthatják, és alkotótáborokba, mindenekelőtt szülőfalujába is várják nyaranta. Többes irányulását egy átfogó katalógus, a Hármaskönyv című elegáns kiadvány gazdagon tükrözi vissza. A tárlaton korai törekvéseit képviselő szobrok és újabbak egyaránt láthatók, ekképpen az is érzékelhető, hogyan próbál változást vinni szemléletébe, a tömör, tömbszerű plasztikai látás- és ábrázolásmódot, a szűkszavú, puritán szobrászati nyelvet miképpen próbálja oldani, hangulatilag könnyíteni egyfajta nyitás, játékosság, lekerekítés révén. Lélekkel telt Madonnája, különös Lenn-fenn kompozíciója, impozáns Legényese, szellemes Életfája, kényes egyensúlyt sejtető, biztonságot kereső emberfigurája, „áramvonalas” Égetett alakja jól példázza mindezt. 

Suba a Barabás Miklós Céhben is sűrűn hallat magáról. Céhtag a most festői babérokat kiérdemlő három kolléganő is, akikről köztudott, hogy a műfaji átjárhatóság hívei, a vizuális művészetek más ágaiban is otthonosak. Cismaşiu Labancz Ágnes textil szakot végzett az egyetemen, az utóbbi időben viszont a piktúrában remekel. Ráadásul a Waldorf-pedagógia terén is figyelmet érdemlőn tevékenykedik. Ha csak ennyit tudnánk róla, akkor is következtethetnénk művészi, szellemi vonzalmaira. De a festményei ennél sokkal többet mondanak. Vásárhelyen az utóbbi két évben született munkáit láthatjuk. Akkor készültek, amikor a világjárvány mindannyiunkra ránk telepedett, azokra pedig hatványozottabban, akiket az alkotói érzékenység még sérülékenyebbekké tehet. Festőnőnk ilyen érzékeny művészlélek, de mint mondja, az elzártság, a magány, a fenyegetettség nyomása rá furcsa mód ösztönzően hatott. Belső utazásra, meditációra, önmaga jobb megismerésére, hite kiteljesítésére, a földi léttől az égi dimenziókig vezető út erőteljesebb, átszellemültebb felfedezésére késztette. Gazdagon, szervesen egybeolvadó, egymásra tevődő, egymást árnyaltabbá tevő színkompozíciói, fantáziadús struktúrái, finom harmóniái erre a lelki telítettségre nyitnak ablakot. A közeljövőben újra a kolozsvári Bánffy-palotában méretkezhet meg egyéni tárlaton. Vele együtt az üvegművészet sajátos világát képviselő Nagy Anna Mária is kiállít.

A Bernády Házban az üvegalkotások kínálta ragyogást, a műfaj egyik fontos jellegzetességét, a transzparenciát festményein mutatta fel a művésznő. Az ő színvilága is rendkívül megnyerő, geomterikusan elhelyezett, nagy zöld, piros felületei, más meleg tónusai, véletlenszerűnek vélhető, mégis tudatosan, ötletesen kialakított, mintázott faktúrái, az azokba rejtett sejtelmes jelképek ugyancsak belső utazást, önreflexiót sugallnak. Több kép címe – A nagy út, az Útkeresés – is erre utal. Mintha a Weöres Sándor-i figyelmeztetés is megfogalmazódna festői módra: a „bennünk a létra”. Akár gondolt rá a művésznő, akár nem, van, aki ezt is kiolvassa a festményből. Persze szeretnénk az üvegműveit is újra látni, de remélhetőleg erre is lesz majd alkalom. A mostani átállás biztos nem végleges, a festés viszont az alkotótáborokban is hozzáférhető. Nagy Anna Mária azokon is gyakori vendég.

Deleanu Márta szintén kitartó táborozó. Makfalván is, a Maros Mezőségi Művésztelepen is, Zsobokon is régóta törzstag. Sokfelé az ilyen vándorkiállításoknak köszönhetően ismerték meg munkásságát. Néhány éve viszont már meg is lepi közönségét. Grafikus énje, az utazási emlékeit, egzotikus élményeit realisztikus megközelítésben, mediterrán színvilágban újraálmodó piktúrája háttérbe vonult, egy ideje a kékek birodalmába vetette bele magát. Formát bontott, bátor, lendületes ecsetkezeléssel tölti ki a vásznat. Egymást követik pályáján a derűs kék rapszódiák. Ő most így látja a világot. Vagy ilyennek akarja láttatni? Az is lehetséges, de, mint vallja, ez a látszólagos szabad szárnyalás nagyobb kihívás számára, mint a korábbi időszaka. Merészsége persze a színhasználatban is megnyilatkozik, a nagy kékségbe a vöröst is beiktatja, kékben ölt testet az erdő is, kékből üzen Atlantisz is, számára manapság ez a meghatározó, ez Az élet vize – az Aqua Vitae.

Járjunk hát kiállításra, kedves olvasó! Amíg lehet.