Belső használatra szánt hivatalos iratomban így jelöltem meg marosvásárhelyi lakcímem: Jókai utca 22. szám.
Belső használatra szánt hivatalos iratomban így jelöltem meg marosvásárhelyi lakcímem: Jókai utca 22. szám. Kolozsváron nem tudták – nem is tudhatták –, hogy a mi városunkban Jókait így írják le: Eminescu. Ismereteim szerint mindketten jártak Marosvásárhelyen, tehát mindketten megérdemelnek egy-egy utcát, de véleményem szerint külön-külön. Úgy néz ki, hogy a Maros mellett fekvő vásároshely még mindig nincs olyan nagy és főleg toleráns, hogy elférjen benne egy román költő és egy magyar író. Ezért egyiket ütik a másikkal.
Hivatalos beadványomra érkező válaszlevelet így címezték:
Név
540331-Targu Mures
Str. Jókai nr. 22
Jud: Mures
A város régi nevének mai alakját, román nyelvű fordítását ismerték Kolozsváron, a Jókai név átírását nem tudták. Aztán itt Marosvásárhelyen kézzel ráírták a borítékra: „Loc: SOVATA” Ebből arra következtetek, hogy levelem járt a Medve-tó körül is, majd a boríték hátoldalára rákerült a hivatalos ítélet: „Str. inexistenta la Tg. Ms” – és nyolcnapos Maros megyei bolyongás után visszairányították a kincses városba. Ott pedig egy nagyobb borítékba téve, elküldték szolgálati helyem címére, s a levél végül megérkezett hozzám.
Közben nem halt meg senki a levél bolyongása miatt, nem maradt el egyetlen értelmetlen szakszervezeti tüntetés sem, sőt a parlamenti üléseket is megtartották, igaz, nagyon hiányos jelenléttel, de ez sem a levelem rossz címzésének tudható be. Tudom, a marosvásárhelyi posta hivatalosan járt el, amikor senki sem tudta megmondani, hogy ki is az a Jókai Mór, és hol volt egykor utcája a nagy magyar írónak. Nincs még akkora átjárás a város lakosságát alkotó két nemzet között, hogy egy román postás ismerné Jókai nevét vagy a róla elnevezett utcát.
Azért én alázattal megkérdezem: miért is szükséges a levélcímre fölírni az utca irányítószámát, ha azt úgysem veszik figyelembe? Mert az az okos gép – anyanyelvtől függetlenül is – tudja, hogy az 540331 az a marosvásárhelyi utca, ahol én lakom, és őt nem érdekli sem a román, sem a magyar felirat, csak az, hogy a küldemény megérkezzen a címzetthez.
Eszembe jut egy kedves történet a múlt század 70-es éveiből. Jenei Tamás barátom, aki akkor a barcasági Hétfaluban lakott, ahol édesapja református lelkipásztor volt, képeslapot kapott Németországból (a hiteleség kedvéért: NDK-ból). A külföldi barát így címezte meg: Jutka és Tamás – Brassó, és csodák csodája, a Hosszúfaluban lakó testvérpár megkapta a képeslapot. Azért az a sokat szidott titkosrendőrség csak tudott valamit!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató