a fotóművészet és a konceptfotó módszereit. Munkássága bizonyos szempontból a szociofotóval is rokonítható, de a képek nem dokumentarista jellegűek: a fotókon megjelenő társadalmi perifériákon ugyan felgyülemlik mindaz, ami a centrumok működését akár le is leplezheti, de Lovacska képei nem csak lekövetik ezeket a jelenségeket. Elrugaszkodnak a kvázi régészeti, konkrét lelethalmaztól, és a helyzet társadalmi valóságát a magasba emelik.
A hatás egyszerre reális és szürreális; kulcsa egyrészt a képi minőségre fektetett hangsúly, a médium teljes uralása, másrészt pedig az az érzékenység, amely azokat a potenciális világokat és létállapotokat tárja fel, melyek a konkrét valóságban pusztán lehetőségek.
A fotók helyszíne leggyakrabban a látszólag kietlen táj: köztes tér a természeti környezete és emberi világok között – kollektív és egyéni történetek helyszíne, mint például a Hétfák, családi és generációs kapcsolódásoké, mint Ikland. Néha kidolgozott lineáris narratívák is meghúzódnak a képek vagy a sorozatok hátterében – és ez is hozzájárul a munkák gazdag rétegzettségéhez – de máskor a rögzített képek mögötti történés egyszerűen abban merül ki, hogy a szereplő megjelenik a helyszínen; az esemény a különböző tényezők együtthatása, adott pillanatban, adott térbeli koordináták között. Az alanyok teljes lényükkel jelen vannak; jelenlétük nem válik illusztratívvá, de tolakodóvá sem. Ott van az emberi alak, a karakter, egyéni kisugárzásával és teljes fizikai valójával, minden részletében, specifikus jellege szépen kidomborodik. De a hangsúly mégsem ezeken a konkrétumokon van: az egyéni jelenlét az általános emberi létet testesíti meg, az adott körülmények és a helyszín plasztikus jellemzői pedig a momentum megismételhetetlenségét.
A fotókról sugárzó mulandóság paradoxikus: miközben egy adott időpont különlegességéről van szó, ezek a helyszín-szereplő együttállások – a médium kettősségén túl is – időtlennek tűnnek: mindegyik olyan, mintha az egyetlen létező, örök valóságot képviselné.
Meglepő szerzői koncepció, hogy a kiállítófelületet teljesen belepik ezek a valóságok. Felkavaró ez a sok élet és realitás, a szereplők tekintetei, amint velünk szembenézve felmutatják lelküket, a sok részlet, melyek jelentőségét felfedezni véljük vagy a változó konstellációk tükrében újra és újra felkutatjuk, s a néhány plusz külső, képi vagy tárgyi referencia: az asszociációk a Kultúrpalota freskójával, az édesapa festményével, az ablak, amelyen át a Hétfák történeteire nyílik kitekintés... Ahogy a valóság növelt dózisa hatni kezd, valósággal beleszédülünk.
Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus
*Elhangzott 2019. március 27-én a marosvásárhelyi K’ ARTE Galériában Fekete Zsolt fotóművész kiállításának megnyitóján
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
