– Na mit szól hozzá, hogy kibabráltak ezzel a szegény Miklós herceggel? – kérdezte lélekszakadva kedd hajnalban Kulcsárné a harmadikról Ágláyát…
– Na mit szól hozzá, hogy kibabráltak ezzel a szegény Miklós herceggel? – kérdezte lélekszakadva kedd hajnalban Kulcsárné a harmadikról Ágláyát, a cigány takarítónőt, aki éppen a harmadik emeleti lakó tegnap esti cigerattacsutkáit rendezte piramisformára, hogy aztán lapátjának demokratikus síkjára helyezve az összblokki közös szeméttárolóba ürítse.
– Ki a pokolvar az Miklós herceg? – kérdezte a maga direkt módján Ágláya szépasszony.
– Hásze, lelkem, ő lett volna a mi trónörökösünk. De az a vén nagyfülű, hórihorgas király kisemmizte, elzavarta a királyi háztól.
– S aztán – kérdezte flegmán Ágláya, a romaházi örökös takarítónő –, attól, ha trónörökös marad, tisztább lesz a lépcsőház, nem szemetel ide valamennyi nagy bölcs mérnök, és nem köpködik össze a fiúk a korlátot, attól talán kevesebb hulladékot, limlomot gyűjt a lakásába Totojás bácsi az elsőről?
– Biztosan ez is benne volt a dologban, mert úgy hallottam, hogy nagy természetvédő biológus, akinek nagyon fontos a környezet tisztasága és a közegészség.
– Tán ő is civilben utcaseprő vagy micsoda? Mennyit visz haza hó végén a civil listáján?
– Á dehogy –, mondta Kulcsárné, a nyugdíjas postatiszt –, kedvesem, ő egy vérbeli királyi herceg, aki megtanult románul is a népe kedvéért, neves egyetemi tanszékeket és kutatóintézeteket hagyott ott, lemondott a kétüléses piros Lanciájáról, csak hogy uralkodhasson.
– Aztán az a princ vagy mi a fityfene, tud magyarul, beszél-e cigányul, mert mi egyre többen leszünk, mármint romák, a többiek pedig fogynak, mennek a népek a nagyobbik Britanniába, Nyugat-Európa munkaerő-piacain egyre sikeresebben szerepelnek, olvastam a Timesban, de közben elfelejtenek románul, már a televízióban is aztat mondják cél helyett, hogy tárget, aztán nehogy tárgán kelljen hazahozni őket akáclombos falujokba.
– Mi az a tárga? – kérdezte tanáros szigorral Kulcsárné a harmadikról.
– Az, tudja, Kulcsárné, betegszállításra alkalmas hordágy, amelyet 1857-ben a krími háborúban vetettek be először sikerrel a francia és török szanitécek – válaszolta szakszerűen Ágláya.
– Nos, kedvesem, még mindig nem vallott színt. Mit szól ehhez a piszkos királycselhez, ehhez a felháborító kib… száshoz? – vált tolakodóvá Kulcsárné, aki különben türelmes, és még mindig emlékszik az Eminescu III. levelének eszmei mondanivalójára, pedig kívülről kellett megtanulni a nyomorszegi állami elemiben ezelőtt hatvanhat/hetven évvel.
– Nézze nagysága, ha nagyon őszinte akarok lenni, magasról teszek én őhercegségére. Máskülönben pedig republikánus vagyok. Meggyőződéses. Ahogyan ezt már Petőfi tanító úr is megvallotta olyan emlékezetesen előttünk a harmadik osztályban: „Respublika – szabadság gyermeke!”
Majd kis szünet után, miközben dinnyehéjakért hajolt le és tette lapátra, azt kérdezte, vissza se fordulva:
– Magát, Kulcsárné, nem tanította ez a Petőfi tanító úr? Erősen rendes és szigorú ember volt, annyira, hogy még holtában sem hagyják nyugodni a bukott tanítványok.
