A jó gazda folyton és kényszeresen leltárt készít. Egyesek esküsznek az év végire, mások az őszire, amikor megszámlálják a tavaszi rügyeket, mi lett belőlük a nyár folyamán, mi érett be, mi satnyult el. Aztán vannak a márciusi leltárak, amikor egy egész eltelt esztendőre már valamelyes objektíve szubjektív perspektíva nyílik. Szóval az alkalmak tekintetében viszonylag jól állunk.
Én egy idő óta arról készítek számadást, mit nem tettem meg. Mi lehettem volna, de nem lettem. Mi az, amit soha nem akartam, amivé eszem, szívem, ízlésem ágában sem kívántam válni. Vagy másként: miről maradtam le. Ez látszólag egy negatív beszámoló, holott – ha jól belegondolok – egy sereg kellemetlenségtől, kényszerűségtől vagy keserűségtől, kiábrándulástól, későn jövő kudarcos felismeréstől szabadultam meg. Néha a nem vállalás a legokosabb megoldás.
Afféle minimálfilozófia. Ilyet az ember a szocializmusban felelősen le nem írhatott, mindjárt rásütötték volna a klasszikus kispolgári gyávaság bélyegét, kigolyózták volna pártból, ha annak tagja lett volna, még megrovást is kapott volna, és ha nyilvánosan is vállalja a leírtakat, és makacskodik annak beismerésében, hogy hibás, kátyúba fulladó tévutakra csámborodott el, még kukoricára is térdepeltetik a főtéren. Arra a kukoricára, amit neki kell letörnie az ikszfalvi kollektív gazdaság késő őszig meg nem szedett kukoricatábláján önkénytelen, hazafiatlan munkában, neki kell lemorzsolnia és rátérdepelnie ennen akaratából, bűnbánati dalokat dúdolva…
Például soha nem akartam gépész, csillagász, traktoros és esztergályos, űrhajós és falugazda lenni. Nincs hozzá tehetségem, nem fűlik hozzá a fogam és elmém, nem láttam benne meg a mások által könnyen felfedezhető kéjt, izgalmat, büszkeséget, vágyat és élethabzást. Pedig lehettem volna, ha odafigyelek harmadikban a matekre, ha ötödikben ügyesebben állok oda satupadhoz, és örömmel ragadom meg a reszelőt, ha elmegyek az IRA-nak nevezett gépkocsijavító művekben (nem az ír köztársasági hadsereg kaszárnyája – a tévedések kizárása végett jegyzem meg sietve) kanyarfúróért, amiért elküldött Bandzsa Bubi mester elvtárs. Nem fűtött a vágy, hogy súlytalanságban lebegjek, hiszen az végeredményben a világ legbecsapósabb fogyókúrája! És a Földet kívülről látni nem akkora élvezet, mint közelről látni a Loire menti kastélyokat vagy a Zambézi vízesését. Ezeken a helyeken ui. még nem jártam. De nem kizárt, hogy egyszer eljutok oda.
Nem kívántam katona lenni, háborúba menni, haditudósító lenni, nem szerettem az egyenruhákat és az egyennyakkendőket, a jelvényeket csak gyűjteményben. Ellógtam a felvonulásokról, ha tehettem, így megspóroltam magamnak néhány tribün előtti fölösleges integetést, ugyanis azokat, akiket emígyen tombolva (?!) ünnepeltünk, hamarosan leváltották, megbuktak, kiderült, hogy szektáriánusok, zsarnokok, vétettek a proletáretika és a francia négyes lépései ellen, loptak, csaltak, szakmányban hazudtak, elestek a belső pártharcok frontján, és börtönből nézegetik a rácsok között a szabad eget a rehabilitációig.
Lemaradtam az ókorról, az egyiptomi fáraók temetéséről, a Sztálinét is csak fényképen láttam, nem voltam ott március tizenötödikén, nem fértem be a Pilvax kávéházba, és nem voltam ott a bús pesti nép esernyői alatt, amikor Egressy Gábor elszavalta Sándorunk helyett, de Sándorunk költeményét a Nemzeti Múzeum lépcsején. Nem lehettem jelen azon a parlamenti ülésen, amikor Jókai Mór beszélt, és nem hallgathattam sűrű szivarfüstben Mikszáth Kálmán anekdotáit, kerek tréfáit. Szerencsére nem kaptam útlevelet, így nem jutottam el Párizsba, nem fértem volna fel a trianoni menetrendszerű járatra, hiányoztam Bernády György polgármesteri, majd főispáni beiktatásáról. Sajnálom, hogy nem voltam abban a helyzetben, korban és nem részesültem abban a szerencsében, hogy felszabadulhatok – itt mindenki képzelje el azt a XX. századi felszabadulást, amit igazán annak tart –, ennyi relativitás megengedhető.
Lemaradtam az özönvízről, a világ teremtéséről, lemaradtam az első villamos, első gőzhajó, első mozdony próbaútjáról. Nem láthattam Lincolnt, Washingtont, Churchillt, Ferenc Józsefet, Erzsébet királynőt, Löw Imanuelt és Semmelweis Ignácot, Theodor Herzlt. A képeslap, a penicillin és a tbc ellenszerének feltalálóját. Nem találkoztam Houdinivel, Rodolfóval, József Attilával, Adyval, Vörösmartyval, bár nem tudom, mit is mondhattam volna nekik, amire felfelfigyelnek. A mutatványra koncentráltak. El voltak foglalva koruk ezernyi bajával.
Nem vezettem soha gépkocsit, motorbiciklit, országot, miniállamot, üzletet, műtétet, nyomozást. Még nem ültem soha városházi rolleren, és nem vettem részt idő hiányában a Tour de France-on. Ja, és mindig vágytam egy olyan BMX kerékpárra, amit soha nem vettek szüleim, mert akkoriban még fel sem volt találva, aztán meg mindig másra kellett a pénz. (Az engem sajnálók és hivatásos lesajnálók, kérem, kíméljenek.)
Nem lettem inkvizítor, börtön- és/vagy lágerparancsnok (szerencsére fogoly sem), náci és egyéb pokolfajzat. Ezeket egyáltalán nem sajnálom. Csak annyit mondhatok, mint az Ótestamentom főszereplője: Vagyok, aki vagyok.
