A múlt hét tartogatott más érdekességet is. A pofátlanság netovábbjának nevezhető az elmúlt napok másik híre is…
A hét végén arról adtak hírt a televíziók, hogy a képviselőház állandó bürójának legutóbbi döntése szerint, két év szünet után, amikor törvény tiltotta a szolgálati gépkocsik használatát a parlamenti vakációk idején, a képviselők ismét szolgálati autóval mehetnek szabadságra. Jól kitalálták, és nem is lenne érdekes, ha nem jelentené azt, hogy ezeket a bizonyára majd „szolgálati érdekből” történő kiruccanásokat – az üzemanyagot, gépkocsikopást, -javítást stb. – is az adófizető polgárok zsebéből fizetik.
A képviselőház elnöke szerint a kollégái kérésére hozták ezt a döntést, és úgy szól, hogy kérésre, az állandó büró beleegyezésével, a képviselők parlamenti vakáció idején is használhatják a szolgálati autókat. A határozat előbb „csak” a házelnökre, a frakcióelnökökre és az állandó büró tagjaira volt érvényes, utólag azonban a vonatkozó cikkelyt kiegészítették egy bekezdéssel, ami – a házelnök szavaival élve – „lefedi a kollégák kérelmét”.
A múlt hét tartogatott más érdekességet is. A pofátlanság netovábbjának nevezhető az elmúlt napok másik híre is, amely arról szólt, hogy egy szenátor „beköltözött” a parlamentbe, annak ellenére, hogy – többi kollégájához hasonlóan – ő is felvette a szállásért járó, amúgy nem csekély havi összeget, amit ugyancsak a mi adóinkból fizet neki a parlament. A szenátor persze tiltakozott a „vád” ellen, állította, hogy kollégái indítottak lejáratási kampányt ellene, mert kilépett a frakcióból, és csak azért töltött a szokásosnál több időt a munkahelyén, mert „a plénum anyagát készítette elő”. Miközben a tévében mutatott felvételek, az üres üvegek, a rengeteg szemét és ételmaradék – ország-világ láthatta – egészen másról tanúskodik.
Ezek a legfrissebb újdonságok, honatyáink „leleményességét” igazolandó, és természetesen nem lehet általánosítani, mert ahhoz túl sokan vannak, de megemlítjük például azt a szenátor asszonyt, akinek a szenátori jövedelme fodrászra sem elég, vagy a honatyát, aki úgynevezett „ruhapénzt” követelt a fizetése és juttatásai mellé, mert „reprezentálnia” kell. Vagy azt, aki a taxiárakra panaszkodott. És emlékezhetünk akár a saját speciális nyugdíjaikról szóló szavazásra.
Ennyi leleményesség láttán nem lehet csodálkozni, hogy a kisemberek háborognak. Látják egyfelől a mértéktelen kapzsiságot, másfelől meg azt tapasztalják, hogy nem születnek az egyszerű emberek érdekeit szolgáló törvények, nem működnek a demokratikus intézmények, és a pártkonfliktusok, politikai csatározások nyomán kialakuló káoszban egyre szegényebbek, elesettebbek lesznek.
Sok tinta elfolyt már a parlamenti képviselők visszaéléseiről, a maguknak megszavazott kiváltságokról, arról, hogy semmibe veszik az embereket, akik szavazataikkal ebbe a kiváltságos helyzetbe juttatták őket. Zokon is vették az érintettek, és alkalomadtán visszaütöttek – nemegyszer övön alul –, hogy érezze a kritizáló, ők az erősebbek. Mégsem hallgathatjuk el ezeket a szemtelenség magasiskolájának is nevezhető eseteket, hiszen újabb bizonyítékai annak, hogy egyesek még választási évben sem fogják vissza magukat, a saját érdek mindig felülírja a választópolgárok érdekeit.
