Lélekbontás
2015-01-06 15:41:27
- Nagy Székely Ildikó
Hajdan volt falak és feldúlt udvarok „aranykori” emléke dereng fel bennem Szőcs Dezső otthonában.
Hajdan volt falak és feldúlt udvarok „aranykori” emléke dereng fel bennem Szőcs Dezső otthonában. Pedig a 80 éves férfinak – akiről a 25 éves Népújság ünnepi lapszámában mint leghűségesebb olvasóink egyikéről írtunk – nem kellett megélni a családi ház megsemmisülését, egy ideje mégis az otthontalanná válás veszélye fenyegeti.
A hokedliről hunyorgó, szokatlanul csendes macska társaságában, a konyha melegében indul a beszélgetés.
– Látja, leharapták a farkát. Mit csináljunk, magunkhoz vettük – mutatnak a vékony, öreg ujjak a sebesült testre. Dezső bácsi felesége közben apró porceláncsészében kávét tesz elém. Pár perc múlva aztán a történet is körvonalazódni kezd. Úgy törnek elő beszélgetőtársamból a szavak, mint régóta bennrekedt, szúró kövek.
– Apámék építették ezt a házat, ahogy a mellette lévőt is. Ezt nekem, azt az öcsémnek. A testvérem nagy iszákos volt, még a függönyt is eladta a házukról, hogy legyen miből piát venni, végül az alkohol vitte el. Nekem csak annyi volt a „hibám”, hogy amikor másodszor nősültem, felfalusi nőt vettem el, aki nem hozott nagy gazdagságot a házhoz. Ezért haragudtak meg rám rettenetesen a szüleim. 1977-ben megszületett a lányunk, abba aztán végképp nem tudtak beletörődni. Az öcsém egy jobbágyfalvi származású nőt választott, a falu legnagyobb gazdájának a leányát. Így, akárhogy is viselkedett apámékkal, neki kedveztek mindenben. Én az Imatexben dolgoztam, csoportvezető voltam a hegesztőknél. Jól kerestem, abból a pénzből vehettünk volna tömbházlakást a feleségemmel.
– Én mondtam neked, de nem hallgattál rám – néz rá a kályhánál forgolódó társ.
– 1981-ben kaptam egy lakást az üzemtől, de a szüleim sírtak, azt mondták, félnek az öcsémtől, ne hagyjam itt őket. Szót fogadtam nekik. A lakás árát az itthoni gazdaságba fektettem, hátrafele építkeztem az udvaron. Apámék kertészkedtek, 15 éves koromtól hordtam nekik a ganét, és amikor ágyba kerültek, akkor is én álltam mellettük a feleségemmel. 1991-ben nagyon beteg lettem. A szüleim azt hitték, nem élem túl, és ezt a házat is az öcsém gyermekeire íratták, hogy nehogy a feleségemre és a lányomra maradjon. A másik házat, ami eredetileg a testvéremé volt, eladták a gyermekek. Közben én valamennyire felépültem, igaz, egy orvosi műhiba miatt a fél szememmel egyáltalán nem látok. Tizenkét évig jártuk a törvényszéket a párommal a ház miatt. Végül elvesztettük a pert. 4000 lejt költöttünk a fellebbezésre.
– Abból a pénzből, ami a törvényszéken elment, vehettünk volna magunknak egy kicsi házat – szólal meg újra az asszony.
– Novemberben kaptunk egy bírósági végzést, abban értesítettek, hogy el fogják árverezni a házunkat. Háromszor jöttek ki felértékelni, az első két alkalommal 90 ezer eurót, harmadszorra már 145 ezer eurót állapítottak meg. A napokban járt nálunk egy ügyvéd, és amikor meghallotta, hogy milyen hatalmas összegért értékesítenék a lakást, azt mondta, ez tiszta kacagás. Persze, az unokaöcsém és húgom nincs rászorulva erre a vásárra, mindkettőnek saját lakása van, és jól állnak anyagilag. Amíg a szüleim éltek, a házadó és a gázszámla felét is mi fizettük, azután pedig minden kiadás ránk maradt. Ezt ki veszi számításba? Amióta az eszemet tudom, itt élek, és most lehet, hogy az utcára kerülök.
– A lányuk hol él?
– Ő már rég rájött, hány óra, és kiment Magyarországra. Ott alapított családot, már unokánk is született, most töltötte az egy évet. A szomszédban van számítógép, ott szoktuk nézegetni a kisfiú fényképeit. A lányunk gyakran mondogatja, hogy menjünk ki hozzá, de nekünk itt van mindenünk. Mi lesz a tyúkokkal, a kutyával, a macskákkal, ha mi elmegyünk? – nézett rám tanácstalanul Szőcs Dezső.
Miután elköszöntünk, kikísért és bezárta utánunk a kaput. Aztán nehéz léptekkel indult vissza a konyhába, ahol felesége már odatette a levesnek valót.
