Legyőzni önmagunkat (1.)

Néha furcsa helyen lehet olyan pszichológussal találkozni, aki civilben villamosmérnök ugyan, de cáfolhatatlan érveivel, találékonyságával hozzásegít ahhoz, hogy legyőzzük önmagunkat, ami önbizalmat, bátorságot adva lehetetlennek hitt teljesítményekre sarkallja az embert.

A Kazán-szoros a Nagy-Csukárról (Fotó: Bodolai Gyöngyi)

Néha furcsa helyen lehet olyan pszichológussal találkozni, aki civilben villamosmérnök ugyan, de cáfolhatatlan érveivel, találékonyságával hozzásegít ahhoz, hogy legyőzzük önmagunkat, ami önbizalmat, bátorságot adva lehetetlennek hitt teljesítményekre sarkallja az embert. Bár különös mértékegységet használ, amely szerint minden távolság 500 méternyit tesz ki, még akkor is, ha valódi hosszúsága több mint tíz kilométer, kételkedve ugyan, de el lehet hinni neki, hogy a táj szépsége feledtetni tudja a kilométereket. Május elseje előtt, amikor betegségek láncolatával töltött hónapok alatt szinte száz métert sem gyalogoltam, s megnagyobbodott szívem néhány lépcsőfoktól is dühösen kalimpálni kezdett, nos, ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy néhány nap múlva egy kivilágítatlan cseppkőbarlangban fogok időnként négykézláb mászva kétszer másfél kilométert megtenni, majd egy nap alatt közel 25 kilométert gyalogolni, azt válaszolom, hogy teljesen elment az esze. Pedig mindaz, amit korábban elképzelni sem tudtam volna, megtörtént egy nehézsége ellenére is különlegesen szép kiránduláson.

Kezdő újságíró koromban, a marosvásárhelyi természetjárókkal készített beszélgetés során hangzott el, hogy Erdély legszebb vidékei közül a Cserna völgyében látottak hatottak rájuk a leginkább. Kiss Zoltán marosvásárhelyi villamosmérnök az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjaival tett kiránduláson határozta el, hogy visszatér oda azzal a baráti társasággal, amellyel évek óta kirándulnak. Alapos előkészületek után egy látnivalókban rendkívül gazdag, változatos útvonalat állított össze, amelynek során mérnöki pontossággal órára működött szinte minden. A kirándulásról értesülve úgy éreztem, hogy végre kielégíthetem az évtizedek óta bennem élő kíváncsiságot. A valóság minden korábbi elképzelésemet felülmúlta, s köszönetképpen az élményt szeretném megosztani mindazokkal, akik szeretik ezt a számtalan csodát rejtő országnyi földet.

Ha visszagondolok a szelíd, már-már dombokba hajló hegyekre, amelyek fehér fürtös virágú fáktól „habzottak”, a domboldalak örökös lakóiként legelő mészkő juhokra, a fürge hegyi patakokra, amelyek vad szépségű szurdokvölgyeket vájtak a mészkő sziklákba, a fátyolszerű vízesésekre, a képzeletünkkel játszó cseppkövekre a komárniki barlang mélyében, a széles, zöld Duna ringatására, Herkulesfürdő pusztuló barokk szépségeire – örvendek, hogy mindez immár az enyém is, amíg emlékezni fogok rá.

Első nap – Baljós indulás

A kirándulás elkeserítően kezdődött. Mintha dézsából öntötték volna, úgy paskolta az eső a Bálinttrans cég szép új autóbuszát. A vastag, szürke felhőtakaró sehogy sem akart felszakadozni, s az eső nem tágított mellőlünk háromszáz kilométeren át. Csak a délutáni órákban szelídült pityergéssé, majd a Cserna völgyének mediterrán világában állt meg. Herkulesfürdőt elhagyva a Domogléd-Cserna Nemzeti Park területén haladtunk tovább, s láttuk a hatalmas völgyzáró gátat s a még üres strandfürdőt, majd a Hétforrások környékét. Az alacsony vízállású tóvá szélesedett Cserna mentéről balra kanyarodva az első hídnál megálltunk. A patakon áthaladva kezdődött az a meredek kapaszkodó, amin zergeként haladtak előre a csoport összeszokott tagjai, de néhányan nagyon megkínlódtunk már az első métereknél. Mivel még fújt a szél, s az erdő hűvösében úgy tűnt, hogy az eső újra eleredhet, vastag pulóverre vett vízhatlan esőkabátban s gyapjúberettben indultam el a meredek hegyoldalon. Már az első méterek után csuromvizesre izzadtam, de nem mertem sem a kabátot, sem a sapkát levetni. Meredek és kevésbé meredek szakaszokon, kecskenyáj mellett, sziklákon, majd kényelmes ösvényen haladtunk előre, s a csoportvezető gondoskodott, hogy mindig legyen valaki mögöttünk a tapasztalt túrázók közül, hogy bátorítsanak, segítsenek. A számomra végtelennek tűnő másfél órányi kapaszkodó után pillantottuk meg a Szeles-vízesést, először távolról, majd közelebbről, ahogy két sziklafal találkozásánál zúdul a mélybe a vízsugár, amit egy kiugró sziklapárkány néhány méternyi távolságra eldob a patak fölé. Mivel az aláhulló vízfátylat kénye-kedve szerint cibálja a szél, talán innen ered az elnevezése is. Egy enyhe kis permet árán át lehetett menni a vízfüggöny mögött az érdekes formájú és színű sziklák alá. Visszafelé már könnyebbnek tűnt az út, gyakran fényképeztem, de teljesítőképességem határára érve az arcomba lógó sapkával, állig becipzározott esőkabátommal szánalmasan nevetségesnek éreztem magam. A szégyent félretéve mégiscsak örömmel töltött el, hogy idejében visszaindulva, az elsők között értem az autóbuszhoz.

A hepehupás úton zötykölődtünk vissza Herkulesfürdőre. Bár I. Ferenc József császár Európa legszebb üdülőhelyének nevezte, régi pompáját az enyészet rákfenéje emészti. A kétezres évek elején történt megkérdőjelezhető magánosítás során az egykori turisztikai miniszter segédletével egy kapusból lett üzletember, később országgyűlési képviselő tette rá a kezét a régi városközpont épületeinek több mint 80 százalékára. Később újabb vállalkozók vették tulajdonukba, mégis szinte menthetetlenül pusztulnak a védővászonba burkolt monarchiabeli díszes paloták s az egykori elegáns fürdő kupolás épülete. Melegvíz-forrásainak gyógyító erejét már Traianus császár is megtapasztalta. Az idők során elpusztult római fürdőhelyet az 1800-as évek kezdetén építették újra, az úri közönség igényeihez mért fürdővel, szállodákkal, palotákkal. Ezek egyikében találkozott 1896-ban a Vaskapu-csatorna megnyitásakor a monarchia, Szerbia és Románia uralkodója. Erzsébet királynénak, Sissinek is kedvenc üdülőhelye volt Herkulesfürdő, környékén szívesen sétált. Egykori villája kopottan, szürkén jobb időkre vár, akárcsak a rendezett központi park körüli díszes késő barokk épületek.

Jóllehet robusztus bronzszobra 1847 óta „őrzi” a város régi főterét, a meleg vizek szentjeként tisztelt, legyőzhetetlen erejéről híres Herkules, Zeusz fia sem tudta megvédeni a fürdőhelyet a pusztulástól. Csoportunk a zenepavilon előtt fényképeződött, megnéztük a 300 éves mamutfenyőt, végigsétáltunk a hajdani kaszinó díszes folyosóján, majd a szellemvárosból a Cserna-völgyi Dumbrava menedékházig utaztunk vissza, ahol az éjszakát töltöttük.

Második nap – A Duna vonzásában

Másnap reggel fél hét órakor indult egy nem kötelező túrára a csoport a Czeszna völgyébe, amely különös szikláival, az ezeréves határösvénnyel, a vízeséssel és vízimalommal, a sziklákból kinövő bánsági feketefenyőkkel nagyszerű élményt jelentett annak, aki bevállalta.

A hajnali kirándulás után elhaladtunk a toronyházakból álló új városközpont mellett, elhagytuk a monarchia legszebb vidéki állomásának tartott herkulesi megállót, s meg sem álltunk Orsováig, ahol elénk tárult a szinte tengernyi széles Duna, amelynek medre a Vaskapu vízi erőmű megépítését követően az egykor szabadon élő török lakosságú Ada Kaleh sziget mellett öt települést és Orsova város egy részét is elnyelte. A víz alá került a Koronakápolna is, amely azon a helyen állt, ahol a szabadságharc leverése után 1849-től 1853-ig a magyar koronát elásták. A kápolna elárasztása után az új városban épült modern vonalú katolikus templomban a Szent Korona Szövetség helyezett el emléktáblát. A templomba a mennyezetén keresztet kirajzoló tetőablakokon jut be a fény, s a keresztútról készült festménysorozat alakjai között Lenin, Nadia Comăneci és John Lennon is megtalálható. A csekély létszámú orsovai magyaroknak anyanyelvükön is tartanak szentmisét, tájékoztat a cseh nemzetiségű gondnok asszony. A városból, amely különösebb látnivalókat nem ígér, a Kazán-szoros felé tartunk, ahol az előzetes megállapodás szerint már vár a három sétahajó, amellyel először a sziklába faragott óriás Decebal-fejhez kanyarodunk. A jármű kormányosa és tulajdonosa, aki télidőben külföldön dolgozik, elmondja, hogy Vasile Drăgan rendelte, de a pénz elfogytával a munka abbamaradt, s a szobrász már idegen országban keresi a kenyerét. Nevével ellentétben, amit a sziklazátonyok között örvénylő vizéről kapott, a hajdan félelmetes és hajózhatatlan Kis- és a Nagy-Kazán-szorosban csendesen ringat az elszűkölő, de mély Duna, ami a sziklák szorításából kiszabadulva széles öblöket alkot. A hajó megáll, és megtekinthetjük a barlangot, ahol Veterani osztrák tábornok az 1600-as évek végén megállította a török támadókat. Bár a terv szerint az Al-Duna mentén haladnánk az autóbusszal tovább, egy útlezárás miatt vissza kell fordulnunk. Így nem láthatjuk sem a Széchenyi-út maradványát, sem az 1890-ben állított márványtáblát, amelyet az e szakaszon hajózhatatlan Duna nagyméretű szabályozási munkálatainak az emlékére állítottak a Széchenyi István elképzeléseit folytató Baross Gábor miniszter nevével. A Duna menti várak is kimaradnak az látnivalókból, de a folyó fölé magasodó Nagy-Csukárra szervezett gyalogtúra végén a tetőről nézhetünk le a kanyargó folyóra s a sziklaszoros oldalában nyíló különleges növényekre, a lila virágú vadorgonákra. A csoport tagjai számára kényelmes sétának tűnő túra meredek kapaszkodói újabb megpróbáltatást jelentettek, de az erdőben legelő fehér sziklák s a lábam előtt elsurranó kékeszöld gyík látványa feledtette az újabb erőpróbát.

A hosszú kerülő úton, amelyen a többi napra lefoglalt szászkabányai szálláshelyünkre indultunk, a 45-ös szélességi körön áthaladva alkalmunk volt megnézni az Európa legszebb vízesésének tartott Bige(á)rt, amelynek vize egy moha borította jókora szikláról zúdul alá. A fényképeken sejtelmes, fátyolos vízesés a valóságban csalódást okoz. Állítólag egy múlt évi nagy zivatar lemosta a sziklát borító mohát, s ahol még nem nőtt vissza, a csupasz kőről selymességét vesztve hull a patakba a víz. Hosszú kilométereken át az erdőkben kanyargó műúton haladunk, ahol a frissen kibomlott üde zöld lombok között köszön el tőlünk a lemenő nap, amely a reggeli időjárás-jelentés szerint aznap csak az országnak ebben a sarkában sütött.