Lapozó

• 2013-02-08 14:27:39

• Kaáli Nagy Botond

Minden árulás roppant űrt terem, –/és ki tudna jól bánni a súlyos űrrel?/Ha romlott a véges, a végtelen//álma sem menti meg az ősi titkot./Shakespeare elmúlt, de Hamlet mégse tűnt el,/s tébolya nélkül volnánk csak bolondok. (Báthori Csaba).

Minden árulás roppant űrt terem, –/és ki tudna jól bánni a súlyos űrrel?/Ha romlott a véges, a végtelen//álma sem menti meg az ősi titkot./Shakespeare elmúlt, de Hamlet mégse tűnt el,/s tébolya nélkül volnánk csak bolondok. (Báthori Csaba). Egyedül a fogatlan Persák Joli néni vette védelmébe a házból. Apa nélkül nőtt fel, szoba-konyhában. Az ilyenektől ne várjatok sokat, emelte fel az ujját. Ezekből csak töltelék lesz. Puhára főtt semmi, tette hozzá, mert Persák Joli néni paraszti esze a maga természetességével egyesítette a marxizmust a gasztronómiával. (Papp Sándor Zsigmond). Ledobva mindent kaplak el/Ha elhagynál sem hagylak el/Bolond férfi ki hinni mer/Amíg az ősz ott kint seper (Nagy Attila). Mara nézett felfelé, mint a Megváltó anyja, kiszáradt a szája, szorosabban már nem is tudta volna összefonni a karjait, hogy a tenyerében lévő kulcs belevájt a bőrébe. Ne hülyéskedj, gyere le, egy örökkévalóságnak tűnt az a perc, olyan csend volt, csak a megbokrosodott puli láncának rándulása hallatszott távolabbról, ahogy a fémkarikák nekifeszültek. (Tóth Marcsi). A parton dúdol a múlt,/a halál állomás,/feled üres vonata súlyt,/nagyapám látomás. (Ungvári László Zsolt). Az elején érteni szerette volna az álmot. De hamar rájött, hogy ebben az álomban több van az istenek által rábízott üzenetnél, nem a jövőről lecsúszó fátyol mögül kandikál ki a megszülető, elhelyezhetetlen iszonyat, ezek a kezdetleges formák, mozgások sokkal inkább az eddig összegyűjtött tudásának rejtett erővonalait adják ki, az alakulás lehetséges irányultságait, amelyek itt, ebben az álomban mégis befejezetlenül, minden cél nélkül szóródnak szét a semmibe. (Tamás Dénes). Egy órányit besüthet. Ennyi jut. Punktum./Lomha méhkaptár-házak közt elég is lenne,/ha lobogtathatnám az egyetemes passzust:/– Mindenki bejutott a fényes kegyelembe! (Czegő Zoltán). Wilhelm Vilmar szigorú, szinte aszkétikus kinézetű, hatvanas évei elején járó úr volt, egy régi marburgi tudóscsalád sarja. Szuperintendánsok és germanisták egész generációi alakították ezt a régi vágású iskolamestert. Az emlékezetemben őrzöm: vékony, szikár arcélét, csillogó cvikkere mögött ülő sötét szemeit, kimagasló keménygallérját. (Horst Krüger). Felhőpára gomolyog/a holló szárnyán/a nedvesség nem keríthető be//a fény a mesében/elfér egy dobozban/akár/a nap, a hold és a csillagok (Gyukics Gábor). Camus-t azért szeretem, mert fiatalon abból indult ki, hogy van Megoldás, lehet. És nagyon hamar átlátja, hogy nincs. Ezen a traumán mindenkinek át kell esnie, és aztán eldől, hogy lázadó lesz vagy kibékülő, szembefordul vagy behódol. Mihez kezd egy szembeforduló a behódolóval, és mi történik, amikor szerepet cserélnek? Színpadi történet ez (coup de théatre), vagy egzisztenciális fordulat? Mihez kezdenek az öreg lázadók a fiatal behódolókkal? (Vida Gábor). Valahol a neokonceptualizmus vége és valahol egy új képiség között tartunk most. A választ egy összetett képiség fogja megadni, legalábbis művészettörténeti kategóriaként. (B. Szabó Zsolt beszélgetése Irsai Zsolttal – 2008). Látó, 2013. február.