Lapozó

Mondjátok: nem voltam elég./

Nem voltam bölcs, sem kiváló, előrelátó,/ nem voltam elég tetterős, se bátor./ Bátorság nem fogan magától,/ azt kínnal termi meg a félelem:/ gyötrődő kagylóban porszemből gyöngy terem. (Balla Zsófia). Millióan tudnak nélküled élni,/de egy nem, akit egyedül te őrzöl./ Ha nem vagy itt, hiányzol az időből// már ma, és holnap, holtan mindörökké. Háromszor hét esztendőnk azt meséli,/ hogy nincs egy perc, mely egyedül megérné. (Báthori Csaba). Az órám szerint két perccel hét előtt jártunk. A feleség már az utcán strázsált, kezében seprűvel araszolt előre, és cingár urához képest egészen olyannak tetszett, akár egy birodalmi lépegető. Időnként megtorpant, gyanakvón rám szegezte tekintetét, egyszersmind az ura felé nézett, mintegy segítséget várva a következő lépést illetően, majd miután nem érkezett fölhatalmazás, indokolatlan lassúsággal folytatta a sepregetést. (Kiss László). Kincsesbányámat neked adnám/ ha tudnád mi és merre van/ a csillék merre és az aknák/ és minden szónak szene van// kincsesbányámat reád hagynám/ hiszen még annyi szén van ott/ érzem az idő furcsán hat rám/ hogy már a határon vagyok. (Demény Péter). A csend próbál utat törni magának a szózuhatagban. Türelmesen, hosszan tűrően, a béke kedvelőjeként – mondhatni pacifista módjára –, szerényen, elnézőn, már-már empatikusan. Valljuk be, ezekkel a tulajdonságokkal nem lehet teret nyerni. Csak a világűrben. Ott meg nincs ember, és az arrafelé keringő atomoknak pedig teljesen mindegy, hogy csend van, vagy sem. Az sem változtatna túl sokat ezen a tényen, ha valaki egész álló nap libahangon kornyikálna. Vicces lenne, de a körülményeket tekintve mégiscsak lényegtelen. A csend tehát kisebbségbe szorultan, marginalizálódva, a társadalom számkivetettjeként tengeti életét. (Magyary Ágnes). Mindenki mondja a magáét/ társalgás ma sem jött létre/ az egymást megsemmisíteni/ igyekvő emberek gyülekezetében// amely már csak a kíváncsiságban/ és a kárörömben keres békét/ amely már csak a kíváncsiságban/ és a kárörömben talál békét. (Debreczeny György). És milyen furcsa, milyen idegen volt az arcom, mennyire koravén, a szemgolyóm mennyire finoman remegő, körötte a fehérje mennyire vörös. Ha először látnám magam, akkor is rögtön felismerném, hogy mi a helyzet. Valami nem megy. Valódi mélységeibe még nem volt időm belesüppedni, a lélekjelenlét még kint harcol a barikádokon, de jön már, jön a fekete szárnyú igazság, a tükörteremben remegő király nyakán már érezni a hóhérpallos hűvösét. Üdv legyen neki, mikor a gall kakas szava szól. (Voloncs Attila). Hálám, mint szentjánosbogár,/ parányi jelzőlámpa stopja,/ reményromok füstölgő hamván/ felizzó szikrák száza lopva// tán nyelvet öltögetve villan/ világhuzatos kapurésre,/ köszönöm mégis, hogy beláttam/ a mámorító mindenségbe. (Eszteró István). A vénasszonyok ott ülnek a padon, a katona fegyelmével őrködnek a poszton, aszott bőrük a szemük körül mintha még szorosabbra vonná a láthatárt, úgy néznek át rajtunk, világ csúfságán. Nem fogadják a köszönésem, még az enyémet se fogadják. Persze, jól tudom, hogy a hátam mögött, amint belépek a boltba, rögvest összeborulnak. Mint a habok a végtelen türelmű tengeren. Vég nélkül susognak, csak susognak, susognak. (Efhádez Gízá). Az előadás a legparányibb része az igazi találkozásnak. Minden, ami számít, utána valósul meg. Amikor mindenki fedezékbe vonul, önmagába. És hallgatásával beszél igazán. Székely János hallgatását magával vitte a halálba. Minden más itt maradt. Úgy bánt el velünk, mint önmagával. (Henn János). Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok./Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok. (Székely János). Látó, 2019. március.