Lapozó

Jelen van a teljes haderő képviselete. A szárazföldi egységek parancsnokai. Teljes díszben a haditengerészet admirálisa. Felsorakozott a díszszázad. A Pozsonyba vezető út szélén iskolások, dolgozók talpig mosolyban, ünneplőben, kezükben zászló, várják, hogy integethessenek. Az emelvényen beállt a Vág menti folklór tánccsoport, a zenészek tartják a fujarát, emelik a hegedűt. De néma csönd. A túlsó, rajkai oldalon semmi. Pántlikás borosüvegeit emelgetve egy lakodalmas menet utóvédje dülöngél az útra: Utcára nyílik a kocsmaajtó/ Kihallatszik belőle a szép muzsikaszó,/ Sört ide, bort ide, te szép barna lány, az anyád’!/ Hadd mulatom ki magam igazán! (Zelei Miklós). A szerző az etelközi magyarokat tűzimádóknak nevezi, ami annyit jelent itt, hogy nem voltak mohamedánok. Azt is tudjuk azonban, hogy Dzsajháni bővebben is jellemezte a magyarok vallását. Művének ezt a részét azonban idézett két átírója már nem tartotta érdemesnek megörökíteni. Egy 11. századi, Andalúziában alkotó mór geográfus, al-Bakrí szintén felhasználta Dzsajháni szövegét, többek között a magyarok vallására vonatkozó bővebb tudósítását is. Ennek szövege így hangzik Zimonyi István fordításában: „Ők egy olyan nép, amelynek a Magasságos Istenen kívül nincs más istensége. Az Ég Urában hisznek, és ő az egyetlen Hatalmasság. Kerülik a disznóhúsevést és (felajánlást tesznek) áldozatokat mutatnak be”. Ebből világosan kitűnik, hogy a magyarság már ekkor egyistenhívő volt. A kora középkori nomád államokban (a hunoknál, türköknél, kazároknál, avaroknál, mongoloknál) a sámánhit legmagasabb rendű változata volt ez, amikor létrejött a sámánok olyan csoportja (kategóriája), amelyik csak az uralkodót, a legfőbb istenségnek, az Ég Urának (Tengrinek) a földi helytartóját szolgálta és az ő udvarában tartózkodott. (Fodor István). Abu Hámid művei szintén vállalkoznak az ország egészének jellemzésére. A rövidebb leírást adó A szívek ajándékában ezt olvashatjuk: „Básgirdban (Magyarországon) nagyon sok ember él, összesen 78 város van, melyek mindegyike olyan, mint Iszfahán vagy Bagdad, és iszonyatos bőség és jólét uralkodik mindenütt”. A Nyugat országaiban az általános megjegyzéseket anekdotikus betétek választják el egymástól: „megérkeztem Unkúrijjába (Magyarországra), ahol egy básgird (magyar) nevű nép él. (…) Bátor emberek, megszámlálhatatlanul sokan vannak. Országuk, melyet Unkúrijjának hívnak, 78 városból áll, s mindegyikben számtalan erőd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel, kertekkel. (…) Magyarország egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és legjobb az élet.” (…) Az idézett 12. századi leírásokhoz hasonló, a Kárpát-medence természeti szépségét és gazdagságát lelkesen ecsetelő beszámolók a középkor korábbi és későbbi időszakaiból is maradtak ránk. (Zsoldos Attila). Lescalopier Erdélyről írott sorai valódi források számunkra, kései olvasók számára. (…) A francia utazó 1574. június 24-én érkezett Brassóba, az első nagy erdélyi városba, amelyet meglepően szépnek látott, egyenesen Mantovához hasonlította. Dicsérte szép templomait, erős falait, jól kövezett utcáit, és a lakosságot is fölöttébb nyájasnak találta. Elismeréssel nyugtázta, hogy a főbíróval – konyhalatinsággal ugyan, de – igen jól elbeszélgetett, ami nagy örömére szolgált, hiszen a balkáni országokban nemigen tudott hosszabban társalogni az általa ismert nyelvek egyikén sem. (Oborni Teréz). Korunk, 2017. december. Hírünk a nagyvilágban.