Lapozó

Jól emlékszem a leghosszabb télre,/ a háborúra, mikor születtél,/ én már a játék lelkes vitéze,/ hazámért százszor meghaltam, önként,// máskor meg hosszú iskolapadban,/ a térképre írt magyar nevekből/ szőttem tündéri szép birodalmat,/ s képzeltem hozzá illő jövendőt. (Ágh István). A tulajdonképpeni bestiáriumok időszámításunk elején keletkeztek, a kereszténység első évszázadaiban, jóllehet a középkorban virágoztak fel igazán. A középkori bestiáriumok a szavahihetőség érdekében az ókoriakra hivatkoznak, miközben már az ókoriak is folyton az előttük járókat idézgetik. Amikor megcáfolhatatlan érvre van szükségük, azzal a fordulattal élnek, hogy „a Bestiárium szerint”, „a Bestiárium úgy mondja”, „jól írja a Bestiárium” stb., mintha a Bestiárium nem könyv, hanem bölcs, nagy tekintélyű író lett volna. Ezt a Bestiáriumot természetesen soha senki nem látta. Én ezekhez a régi szerzőkhöz képest részben fordítva, részben hasonlóan jártam el. Külön-külön megírtam a négy elem bestiáriumát, majd ezekből a könyvekből rekonstruáltam azt az enciklopédiát, amelyre az elődök példája szerint könyveimnek hivatkozniuk kellett volna. Vagyis az irány megfordult: a hivatkozott hivatkozik a hivatkozókra. Így született jelen könyv, amely soha nem íródott könyvnek. (Láng Zsolt). Kemény napok következtek, miközben/ a hó is leesőben, bár meleg/ mindig a levegő az ajka s köztem./ A holdfényben lebeg s szebb nem lehet/ fehér sál, sapka arcán a keret/ dércsípte piros bőrét eltakarva –,/ az összes porcikája azt akarta. (Bálint Tamás). 

„Arról mesélj mikor gyors voltál és bátor”/ „nem vettem észre azt hogy így van éppen éltem/ s váltott a ritmus – gyorsult lassult magától/ épült a labirintus míg másról beszéltem” (Balázs Imre József). Annyira kevesen voltunk a havason, hogy egymást néha felkerestük. Bernát a kecskékkel járt, és volt ott egy olyan cápja, amelyik a csikket égve megette. Állandóan kellett szívjuk a Carpaţit, hogy ellássuk a cápot csikkel. Estefelé meg megettünk fejenként egy-egy borsikabokrot, hogy nagyanyámék ne érezzék meg a szivar szagát. Éjjel kalibában aludtunk, és karbiddal lövöldöztünk, hogy elriasszuk a medvéket. Meg nagy tüzeket raktunk fenyőfa csapokból. Ezeket úgy megpakoltuk, hogy volt vagy ötméteres lángjuk, s reggelig is pislákoltak. Míg a marhák deleltek, általában fészkeket raboltunk, rákásztunk, gombásztunk, dugát csináltunk a jéghideg patakban és fürödtünk. (Csender Levente). Mondtad, sorsot kell vetni mindenen,/ Azt a kifeküdt, köszvénytől beteg/ Kanapét, melyen kürtők, kráterek/ Nyújtóznak el, nyugodtan vihetem,// S vele a tévét, ha egyáltalán/ Működik, hangját most még hallani,/ Csodákra lehet képes egy szaki,/ Távkapcsolója is meglesz talán. (Becsy András). – Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást – mondja Arghezi. Aztán átvált románra, és felemlegeti a homoródfürdői borvizeket, amelyekből gyermekkorában sokszor oltotta szomját. „Ha arra jár, igyon belőlük az egészségemre.” Mi több, felsorolja a Kis-Homoród menti falvak nevét. Magyarul mondja: Oklánd, Karácsonyfalva, Homoródalmás, Lövéte, Szent-keresztbánya, Kápolnásfalu, Homoród-fürdő... Ez nem is csoda, hiszen az 1880–90-es években, amikor a gyermek Ion N. Theodorescu arra járt, még csak magyar nevük volt ezeknek a székely falvaknak. Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg egy „kicsit magyarul”. (Ferenczes István). Székelyföld, 2015. január.