Lapozó

   A jamaicai trombitás,/ mint egy Godard-film hősei,/ futni kezdett, s a rohanás/ időnkből röpítette ki. (Vaszilij Bogdanov). Thomas, aki addigra kifogyott a pénzből, és csontig soványodott, egy gyönge pillanatában a kalmárra bízta vaskos kéziratát (mely addigra több mint ezer oldalra dagadt), mire az köszönet helyett vékony pengéjű tőrt rántott, s Thomas kiálló bordái közé döfte, ami nyomban megölte a holtfáradt utazót. (Szabó 

Szilárd). Érkeznek új disznók a farmra/ s a börtönbe új gazemberek/ én ezalatt csak tüsténkedem/ a megélhetésem keresem// változhat minden düböröghet/ új himnusz új zeng-az-induló/ megy a világ vakon előre/ nem is tudom miképp lenne jó –. (Ivan Seholov). Az első három nap gyakran jártam hátra a kertbe. Letérdeltem a kereszt alatt, s szótlanul bámultam felfelé. A negyedik napon kissé meglepett, hogy még mindig ott találom az állatot a kereszten. Akkor jöttem rá, hogy tata mekkora áldozatot hozott. Megölte az egyetlent, akit magához tudott édesgetni, hogy megvédje a többi madarat mamám haragjától. S ez az áldozat sokkal nagyobb volt, mert tatának nem volt hatalma a feltámasztáshoz. (György Alida). Most dél van, az Acélgyári út csendes, a közelgő tél már elkezdte lesoványítani a díszfákat, amelyeket hatméterenként ültettek a kolónialakások elé. D. József a foteljében ül, szemüvege az orra elejére csúszva, gyors ritmust ver öklével a combján. Alig vannak a járdán, néha kiáll egy ember az utca közepére, aztán visszamegy lakásába. A lottózó előtt görnyedt hátú alakok támaszkodnak a falnak, az acélgyár romjai felé néznek, ha nem tudnám, hogy bambulnak, azt hinném, észrevettek valamit a távolban. (Juhász Tibor). Ácsorgom sorsom utcasarkán/ sivár életemre rögtön fény derülne/ ha el kéne mesélnem egy emlékemet/ fülemből kaparom ki a viaszt/ írom memoárjaimat/ írom hogy esik írom hogy havazik/ írom hogy írjak valamit. (Simonfy József). Szuverén embernek nem mindegy. Az egész. Nem arról van szó, hogy megúszom-e. Vagy a családom megússza-e. Már azzal elvesztettem az ütköztetet, már akkor kiderült, hogy nem úszom meg, amikor megszülettem. Állítólag fogalmam sem volt róla, hogy életem végén meg fogok halni, mint mindenki, de hamar kiderült. Evvel nem érdemes foglalkozni, hiszen már arról sem tehetek, hogy idekerültem. Ez a szüleim döntése volt. Nem biztos, hogy tudták, mit cselekszenek. De én csak hálával tartozom nekik, erre abban a pillanatban rájövök, amikor arra, hogy milyen értelemben nem korlátozhat senki: milyen értelemben vagyok (mire)  szabad. Azzal, hogy embernek születtem, szabad akarathoz jutottam. Addig, ameddig, ha egy percig, már akkor is egy örökkévalóságig, mert a szabadságnak nincs ideje. Ezt mindenki érzi. A szabadság egy döntés. Ab ovo lelkiismereti döntés. (Kornis Mihály). Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek./ Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tom-/ pa dobot/ S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger.../Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. (Füst Milán). Látó, 2017. július.