2022. január 25., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Linda nehezen szokta meg új nevét, idővel mégis egészen hozzáidomult, mint árva gyermek a formátlan kabáthoz. Lakat a szádra – mondta Oszkár naponta többször együttlétük utolsó hónapjaiban, és a harmincas évei második felében járó nő engedelmesen válaszolt a megszemélyesített utasításra. A legintimebb pillanatok után is „elböffent” az egymásba torkolló három szó, ha elnevette magát vagy valamiről hirtelen véleményt szeretett volna nyilvánítani. A barna bőrű, köpcös férfi félreérthetetlenül adta tudtára, hogy mindez terhére van. Miközben ingerült mozdulattal cigarettára gyújtott, az alárendelt szerepét önként magára öltő társ megértette, hogy a csend a legjobb szövetségese. Némán ült a hamutálcával és üres dobozokkal ellepett, parányi asztal mellett, a váratlanul meg-megreccsenő, öreg széken. Csak tekintetével és néhány bátortalan fejmozdulattal igazolta, hogy a munkaügyi gondok és bravúrok, a bevásárlóközpont izgalmas, zűrös, konfliktusokkal teli világa, amelyről „kicsi főnök” beosztásban „díszelgő” párja a legenyhébb időérzék nélkül, éjszakába nyúlóan beszélt, az ő számára is a legérdekfeszítőbb tematika. Elismerően mosolygott, amikor egy-egy beosztott jogosnak látszó megrekcumozása, a lemondás megíratására utaló „fehér papír” került az eszmefuttatás középpontjába, és némán együttérzett, ha a felettesek szapulásán volt a sor. Tökéletesen simult bele a férfi gondolatvilágába, hangtalanul visszhangozva annak minden szavát. 

– Még a középiskolában ismertük meg egymást – kezdte történetét Linda egy havasnak indult, kora délutánra latyakossá váló januári napon. – Egy sulibuliban találkoztunk. Felkért táncolni, és magabiztos mozdulataival, sötétbarna tekintetével a második zeneszámra már egészen megbabonázott. Pedig egy évvel fiatalabb volt nálam, és a baráti körömben ez akkoriban egyáltalán nem számított menőnek. Egy-két hétig együtt töltöttük a nagyszüneteket, tanórák után kéz a kézben indultunk haza. Már akkor feltűnt, hogy az iskolához közel eső házuknál mindig elköszön, onnan baktathatok tovább egyedül. De voltak ennél kisfiúsabb megnyilvánulásai is, amikre már nem is emlékszem pontosan. Pár hét múlva mindenesetre kinyögtem, hogy nincs sok közünk egymáshoz, próbálkozzon mással. Nem tudta titkolni a csalódottságát, de ez akkor engem nem igazán foglalkoztatott. Két évtizednél több is eltelt, amíg újra egymás mellé sodródtunk valahogy. Pontosabban egy virtuális közösségi térben kerestem meg, magam sem tudom, miért. Talán csak kíváncsi voltam és magányos azon az estén, pedig épp akkor kezdett kibontakozni egy új párkapcsolatom. Őszintén szólva nem számítottam arra, hogy válaszol, de azonnal rám köszönt, és megkérdezte, hogy vagyok. Mintha alig egy órája váltunk volna el, mint annyiszor az iskolai szünetek végén. Feldobott az érdeklődése, és viccelődni kezdtem vele. Ettől kezdve mindegyre megszólítottuk egymást az interneten, sokszor csak pár percre, egy-egy teljesen semlegesnek látszó szóváltásra.

– A másik kapcsolatod akkor még megvolt? – törtem meg a lassan ránk telepedő, nehéz csendet.

– Még majdnem egy évig. Aztán egy téli napon – tavaly ilyenkor – személyesen is találkoztam a tiné-dzserkori barátommal. A párom éppen egy nehezebb időszakon ment át, olyan gondok nyomasztották, amiket képtelen voltam levenni róla. Így persze az én pörgős, dinamikus létformámhoz sem volt energiája, hideg lett és zárkózott. Egyedül éreztem magam mellette, ezért mondtam igent a másik meghívására. Egy kinti teraszon söröztünk, beszélgettünk, közben jól meg is fáztunk, mégis könnyűnek, gondtalannak éreztem abban a pár órában az életet. Legközelebb nála találkoztunk, abban a házban, aminek a kapujáig huszonvalahány évvel azelőtt többször hagyta magát elkísérni. Táncoltunk, nosztalgiáztunk, és bennem észrevétlenül egyetlen színes virággá fonódott össze a múlt és a jövő. Arra persze nem gondoltam, hogy ez a pompás növény akár húsevő is lehet. Gondolkozás nélkül, egy tizenéves lelkesedésével léptem ki a korábbi kapcsolatomból, és vetettem bele magam az újba. A volt párom értetlenül állt az új helyzet előtt, szinte összeroskadt, de engem akkor ez sem érdekelt. Szerelmes voltam, és ez az érzés erősebbnek bizonyult minden belső sugallatnál. A régi-új barátom eleinte elhalmozott a figyelmével, kedvességével, olyan biztonságban éreztem magam a közelében, mint talán csak gyerekként édesapámmal. Egy időben mindegyre mondogatta, hogy kellene már adjon nekem egy lakáskulcsot, de én ezt egyáltalán nem erőltettem, ő pedig lassan megfeledkezett róla. Pár hónap múlva aztán egyre elfoglaltabb lett, a munkahelyén egyik leltár váltotta a másikat – nekem legalábbis erről panaszkodott –, és amikor nála voltam, csak a maga örömét kereste. Lassan olyan lettem, mint egy utcasarki „szolgáltató”, sőt, lassan már arra sem kellettem. Egyszer aztán szólt, hogy egész héten „ki lesz dőlve” a rengeteg „meló” miatt. Ez volt az utolsó üzenet, amit nekem írt. Nem tudtam mire vélni a helyzetet, szenvedtem, mint a kutya. Pár hét múlva egy közös barátunk világosított fel, hogy „lecseréltek”, mi több, az új választott már be is költözött a házba, ahova én csak látogatóba jártam. Hónapok teltek el azóta, lassan újra magamra találtam. A korábbi párom, akivel a különlétünk idején is sikerült megőrizni egyfajta furcsa barátságot, visszafogadott, jelenleg is együtt vagyunk. Most látom a különbséget a megbecsült és szeretett, illetve a testileg, lelkileg kihasznált nő állapota, mindennapjai között, mégis időnként hiányzik annak a tavalyi sörözésnek a hangulata és az azt követő több hónapos szárnyalás. Mintha abban az időszakban lettem volna igazán önmagam. Pedig pontosan átlátom már a helyzetet, az ok és okozat közötti összefüggéseket, mégis így érzem. Te érted ezt? Mert én már nem is keresem rá a magyarázatot, pedig tudom, hogy ott van, mélyen bennem, egy léleksarokban lelakatolva.