2024. november 28., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A 76 éves Dustin Hoffman, a mozinézők kedvence a híres Kramer kontra Kramer vagy Az elnök emberei nagy sikerű filmekből, kétszeres Oscar-nyertes, egy, az Óceánon túl és innen nagyon kedvezően fogadott film producereként és rendezőjeként is szépet és jót alkotott.

Filmjelenet – Dustin Hoffmannal


A 76 éves Dustin Hoffman, a mozinézők kedvence a híres Kramer kontra Kramer vagy Az elnök emberei nagy sikerű filmekből, kétszeres Oscar-nyertes, egy, az Óceánon túl és innen nagyon kedvezően fogadott film producereként és rendezőjeként is szépet és jót alkotott.

A Kvartett Ronald Harwood színdarabjából készült forgatókönyv, a darabot 1999-ben mutatták be a West Enden, Magyarországon pedig A nagy négyes címmel több vidéki és a budapesti Belvárosi Színház játssza. Így hát a fővárosi nézőknek alkalmuk van mindkét változatban megtekinteni.

Már Harwood színdarabját is egy dokumentumfilm ihlette, amelyben a milanói Casa di Ripose per Musicisti – Idős művészek otthona – lakóiról, magukra maradt, az öregség minden bajával küszködő operaénekesek, zenészek életéről van szó. Ezt az otthont Giuseppe Verdi alapította 1896-ban, megöregedett művésztársainak. Harwood színművét sikeres, ismert művészek vitték színre, a téma mindinkább ismertté vált, és végül John Borman, egy neves filmoperatőr sugalmazta Dustinnak a forgatókönyvet. Amint látható, meghatóan szép film kerekedett belőle, a rendkívül hiteles játékot nyújtó színészek, a bámulatosan szép fényképezés és a zeneszerző filmzenéje együttes munkájából, Dustin Hoffman mesteri rendezése nyomán.

A híres színészeket megjelenítő szereplők nem vesznek tudomást korukról, nem vonulnak vissza, a művészi közösség, amelyben életük utolsó periódusát töltik, gazdagítja létüket, megerősíti emberi tartásukat.

A gálaest és a nagy négyes

A filmbeli Beecham House idős művészek otthona, kastély Angliában, kényelmes, elegáns épület, hatalmas park, virágos sétányok, zenepavilon a színhely. Az öregek kedvükre zenélhetnek, pihenhetnek, fiatal, kedélyes orvosnő, képzett személyzet látja el őket. Ám a kastély is felújításra szorul, ez veszélyeztetné a helyzetüket, ezért jótékonysági gálaestre készülnek Verdi születésnapjának megünneplésére, hogy a meghívottak adományaiból megmentsék, felújítsák a kastélyt. Cedric (Michael Gambon, akit a Harry Potterből ismerünk) egy testes, keleti köntösökben, harsányan intézkedő öregúr, magának vindikálva a rendezés jogát, folytonosan intézkedik, de a műsor nem akar összeállni, mígnem a konfliktushelyzetet is megteremtendő, megjelenik a kastélyban Jean Horton, a valamikori ünnepelt operaénekesnő (Maggie Smith), aki nehezen illeszkedik a közösségbe, amiatt szenved, hogy egykor volt férje (Reginald) – Tom Courtenay játssza – kimérten és elutasítóan fogadja.

Hogyan lehet túllépni a sérelmeken, a gyűlöletté vált haragon? Ez hamarosan kiderül, mert az ügyködő Cedric óriási ötletet eszel ki: hogy a gálaesten előadhassák a legendássá vált „nagy négyest”, elevenítsék fel a Rigolettóból, hiszen Jean és Reginald mellett az otthonban van Cissy (Paulin Collins) és Wilf (Billy Connolly), akiket az operarajongók a Rigolettó kvartettjéből, a legemlékezetesebb előadásból és az arról készült felvételről még mindig csodálnak. A négy kiváló énekes – mindenik öregségére is jellegzetes karakter – az egész otthon érdeklődésének, biztatásának középpontjába kerül. Mindenfajta apró szurkálódás, a hajdani kollégák vagy vetélytársaik izguló várakozása mellett egymáshoz közelítve megteszik, amit várnak tőlük. Elérkezik a nagy nap, amikor újra felcsendülnek a Rigolettó páratlanul szép dallamai és a „nagy négyesben”a négy világhírű művész hangja.

Remek jelenetek, igazi vígjáték, csattanós párbeszédek vagy suttogva feléledő régi emlékek, a régi szerelem és mindannyiuk ifjúi tehetsége. Közben bepillanthatunk az öreg művészek otthonának mindennapjaiba. Reginald fiatalokkal foglalkozik, csoportosan jönnek hozzá, megismerteti őket az opera művészetével, ő pedig meghallgatja a fiatal muzsikusok szakmai elképzeléseit, mi a rappezés, hogyan versel a pillanat művésze. Az idős zongoraművésznő kislányokat korrepetál, és még azt is láthatjuk, hogy vannak olyan lakók, akiket meglátogatnak hozzátartozóik, a gyermekek az öregek barátaivá válnak.

A habókos Cissyt mindenki szereti, védelmezik, megtalálják, ha elkóborol. Nem csüggednek, nem búslakodnak, az öregség nem kezdi ki lelkük szépségeit. Tevékenységük mindennap erejükhöz mérten hasznos, szellemesek, játékosan jókedvűek. Körüllengi életüket a közelgő vég, de nem tartanak tőle, és ezt Dustin Hoffman rendezése érezteti. A film zenéje pedig Daro Marinellit dicséri. Olyan harmonikusan illeszkedik a film képeihez, aláfest vagy messzire szárnyal, a film végén a nézők székükhöz tapadnak, mert megjelennek a képen korunk nagy zeneszerzői, muzsikusi, énekesei, rövid szöveggel illusztrálva. Ez is a rendező hommage-a a művészeknek.

Valamiféle szívjóság, megértés az öregség fájó, de nemesítő érzése látszódik, meggyőzi a nézőt, hogy egyszer csak megszelídül az ember, és életének minden percét szíve szerint élheti meg.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató