2025. február 7., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kutyanyelv (2.)

Amikor zümböréc voltam

Sok esetlenség ugrik szégyentáblámra rongyos céduláim keszekusza pókhálói közül. 

Egyszer például majdnem megsiketültem a bal fülemre. Tüzér kapitányunk őrnagy akart lenni. A lövészi nagyvizsga a hegyekben zajlott, egy hatalmas lőtéren. 

A célpont adatait a felderítők derítették, a „kalkulátorok” kiszámolták a többit, én pedig mint afféle gyalogtelefonos, aki pechjére került ebbe a furcsa háborúba, közvetítettem az őrnagyságért hadba szállt kapitánynak. 

A tankmodell serényen kúszott fel a dombon, szóltak ugyan, hogy a „számat!”, de azt hittem, hogy „befogni!”, vagyis tilos a fecsegés – így aztán mikor eldördült az ágyú, valami nagyot robbant az agyam-ban – és már semmire sem voltam jó. 

Azonnal leváltottak. Már tudtam, miért – hogy későn tátottam el a számat, és hogy ez a fordított tátottszájúság mekkora bajt okoz… Szerencsére a kapitány maga jelentette a telitalálatot. 

Szitkozódva kergettek el. Nem volt több jó napom az ezredben. A vizsga persze fényesen sikerült, de az immár őrnagy parancsnok, míg meg nem szabadult tőlem, csak úgy hívott: Szurdulé! (Te siket.) 

Sokáig zúgott az agyam, szinte semmit sem hallottam. A gyengélkedőben rostokoltam fürdőpapucsban, és vigyorogtam mindenre, amit mondtak. Ott meg Zümböréc lettem. Vigyori. 

Nem hordok karórát, úgysem hallanám kedves ketyegését.

*

Társalkodás az apostollal

Budapestre utaztam, buszbeli szomszédom Kövesdi Kiss Ferenc egykori tanító úr volt – a Mezőség apostola. Mindig nevelt, tanított, magyarázott, szerencsémre akkor már rég nős voltam, különben még összead valaki elcsángált leányzóval, aki nem talál társra a magyar fővárosban. 

Természetesen ő ült az ablak, egyben a siket fülem felől; egész úton beszélt, magyarázott, előadott, érvelt, prelegált. Szünet nélkül ömlött belőle a szó, de kellemes baritonja oly távolinak tűnt, mint például a Vikingek című filmben a képbe rekedt villanypóznák zümmögése a nagy norvég télben.

Nem beszélt tehát lyukat a hasamba, hiszen az égvilágon semmit sem értettem. 

A Népstadion mellett szálltunk le. Feri bácsi a kezemet szorongatva hálálkodott – azt mondta, immár a jó fülembe: a fél életét végigutazta, hol gyalog, hol szekéren, kocsin, vonaton, buszon, de ilyen tisztességtudó, udvarias, kellemes utazótársa sohasem volt. 

Talán mégis mormolhattam olykor valamit – de a helyzet az lehetett, hogy ő meg a másik fülére volt igen kényes.

*

Babalina kuncsaftjai

Temesvárra rukkoltam be, onnan is szabadultam. Az 1968-as cseh buli miatt: két és fél hónapnyi késéssel. Ez volt a legkeservesebb része a bakaságomnak, mert a kaszárnya hálótermeibe a rekányokat, a frissen berukkolt kiskatonákat szállásolták, és bennünket, muszájveteránokként, akik a szabadulás reményében fegyverzetet, felszerelést, mindent leadtunk, rajtunk csak a papírvékony nyári öltözet mutatta, hogy még katonák volnánk – hatalmas üres gépcsarnokba száműztek, sátorlapba gyúrt penészes szénán háltunk, ott kaptam egész életre kiható vesebajt, nem kevésbé hű és kitartó reumát és mi mindent még, teremtőm.

Szolgálatom javát mégsem a Bega-parti városban, hanem a Bukarest-Banyásza-közeli Otopény településen, egy poloskás lovassági kaszárnyában töltöttem.

Mindenféle „képzésre” eldelegáltak, hiszen tüzér szempontból hasznomat nem vehették.

Otopeni lett a második „otthonom”; a tanfolyam után „visszatapsoltattak” – kiképzőnek, a következő évjárathoz. Így aztán néhányszor megsétálhattam magam a román fővárosban, sőt azokban a decemberi napokban is ott sétáltam többedmagammal, kimenősen a városban – hogy láttunkra a megriadt lakosság ne essen pánikba; hiszen ha a bakák itt sörözgetnek, nem lesz baj, nem tör be a ruszki.

Szakaszommal jóban voltam, ismertem azokat a helyeket, ahová a kiképzés alatt el lehetett vonulni, például a banyászai állatkertet övező erdő oltalmába, telefonvonalat építve ki az állatkert kioszkjáig, ahol üveges sörhöz jutva, azt a szerszámostáskákban a „tábori centráléhoz” cipeltük, majd nagyokat dumálgatva elszopogattuk. A fiatal hadnagy is velünk tartott, belevaló csávó. Az erdőben sosem keresett senki. Ha volt rá pénz, kétszer is fordultak az „előőrsök”. Déli kettőkor úgy vágtuk ki a díszlépést a placcon, hogy csodájára járt a regiment! 

A másik irányban, a tankcsapdás védőgyűrű széles sáncán túl kis házcsoport szunnyadozik, Odăile a neve, kunyhók, tanyák szétszórt csoportja egy nagyobb patkánytúráson. A legszélső kunyhóban lakik Lina bába, Baba Lina, szőrös arcú vénasszony; az újoncokkal elhitettük: jósnő. Talán az is volt, de a bakáknak italt és csajokat „árult”. Rettenetes „kékfestője” volt, minálunk százszorosnak nevezik az ilyen félig vad, apró, kék szemű szőlőt. Cefetül föst a nedűje, viszont némileg darázsillatú.

A Lina bába bora, ahová odacseppent, nemhogy a katonaingen, hanem tán a szívünkön is kimoshatatlan pecsétet hagyott. 

Hiába vágtuk a díszlépést, a politikai tiszt „szagot fogott”, kitalálta a bősz masírozás (energia)forrását, kárörömmel leplezte le a katonaingeken éktelenkedő sötét foltokat, és ebéd helyett úgy megfektetett az eredetileg sportpályának használt, zöld pocsolyás, mocsaras terepen, gázmaszkkal a fejünkön, hogy ördögálcánkat alig tudtuk lemosni. 

Megróttak az ezred előtt, amiért „kényeztetem” a tanfolyamos bakákat.

Abból a nadragulyás korszakomból ez a kifejezés ragadt a memóriámba: „a cocoloși” – csomózni; de átvitt jelentése: elnézni a hibát, elfedni a bajt, fedezni a vétkest. 

Többé nem kirándultunk Babalina házikójához, pedig a merészebbek csajozni is kijártak, ugyanis egy „tragikus” eset véget vetett a legényéletnek. 

Ha megbízható bajtárs áll őrségen, takarodó után kiosonsz a sáncon túlra, vár a „találkás” luvnya, nem kell a kunyhó tetves vacka, kinn egy rohadt matrac, meleg a nyári éjszaka, s tegyed.

De egyszer a programált lator elfelejt szólni a „plantonnak”, hogy ne várja, kihagyja a lamúrt… Az készenlétben feszül. Majd rákiált a közeledő „árnyékra”, de az „Állj, ki vagy?”-ra válasz nem érkezik. Ekkor már így üvölt az őr: „Állj vagy lövök!”

Háromszor, a szabályzatnak megfelelően.

Az árnyék rá se ránt, sőt mintha mélyet morranna. 

A baka lőtt.

Óriási botrány.

Szomszéd szegény ember kantinozásra küldi tehenét a tilosba, a tanksánc gazdag pázsitjára. 

Ez lelövi!

Gazdát megbírságolják, „planton” áristomba.

A marhát feketén kimérik a tiszteknek. 

Az is járja a folkban, hogy a szegény lövöldözőt kitüntetik, mivel példásan védte a hazát.

Tökkopac apajelöltek

Az ősz néha vakációval járt. 

Bennünket, öregfiúkat, míg a prágai balhé ki nem tört, folyamatos őrségben tartottak, a kiskatonák pedig, alighogy letették az esküt, mezőgazdasági élcsapattá tömbösülve állami gazdaságok kukoricaföldjein segítették a sokoldalúan szenvedő szocializmust.

Kukoricafosztás, de kukoricafosztogatás is volt: a tejes csöveket külön szedték, és a közeli település „civiljei”, formás csajok, eladogatták a piacon.

A szezon végével visszatértek a hős agrárhad vitézei. Édesanyjuk sem ismert volna rájuk. Semmi szigor. A szabad ég alatti sátorozás, a napi meló megedzette őket, szépen lebarnultak.

Farmerben, cowboykalapban ugráltak le a kocsikról.

Életvidám kiránduló osztagok tértek haza – mint rockfesztiválról –, vidáman dalolva.

Meglepi várta őket. A parancsnoki épület előtti tágas téren posztoltak a fehér köpenyes „borbélyok”, mint ama napon, mikor lábukat először tették a kaszárnya betonjára. 

Most is: nullásra kopacolták a díszes társaságot, és jött a fertőtlenítés…

Visszavedlettek. Pattogott a parancs, folyt a kiképzés.

Harmadnap gyülekezőt fúj az ezred trombitása, a Trompet. Ki a placcra!

Felsorakozik mindenki, a disznók gondozói is, a zoo szekció, külön. (Makkoltatni voltak az ezredkondával.) 

Hát az ezredparancsnok és a többi tiszt mellett ott álldogál lábát váltogatva két miniszoknyás hölgy, az egyiken gyermekáldás jelei.

Panaszt tettek a bakák ellen. Akik felcsinálták őket.

Az ezredes leveszi sapkáját, vágná a földhöz, de viselkedik.

– Itt áll mindenki, aki mezőgazdasági munkán volt. Megismerik-e a tettest? Vagy tetteseket? 

Rendet ritkíts! A lazított sorok közt járőröz a két panaszos. Először – semmi. Másodszor is – semmi.

Nem találják alkalmi kedveseiket.

„Deszkoperic!” – parancsolja az ezredes. Mindenki leveszi a csákót, a hölgyek harmadjára is szemléznek.

Hát megint csak semmi. Vagyis senki. 

„Ákopéric!”

Vigyorogva borzolják a töksima tarkót. Hetykén vakszemükre vágják a csákót.

Amit az önérzetében mélyen sértett ezredes a szegény nőkre zúdít, az itt nem reprodukálható.

„Kifelé! Kifelé!”

Megszégyenülten vonulnak tova…

Nem sírnak, nem átkozódnak. Csak mennek, mint akiket hideg vízzel zuhintottak végig.

Rossz fülemmel is hallom a gonosz bakák kárörvendő kacagását.

A tisztikar diplomatikusan mosolyog.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató