Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2025-02-07 12:00:00
Sok esetlenség ugrik szégyentáblámra rongyos céduláim keszekusza pókhálói közül.
Egyszer például majdnem megsiketültem a bal fülemre. Tüzér kapitányunk őrnagy akart lenni. A lövészi nagyvizsga a hegyekben zajlott, egy hatalmas lőtéren.
A célpont adatait a felderítők derítették, a „kalkulátorok” kiszámolták a többit, én pedig mint afféle gyalogtelefonos, aki pechjére került ebbe a furcsa háborúba, közvetítettem az őrnagyságért hadba szállt kapitánynak.
A tankmodell serényen kúszott fel a dombon, szóltak ugyan, hogy a „számat!”, de azt hittem, hogy „befogni!”, vagyis tilos a fecsegés – így aztán mikor eldördült az ágyú, valami nagyot robbant az agyam-ban – és már semmire sem voltam jó.
Azonnal leváltottak. Már tudtam, miért – hogy későn tátottam el a számat, és hogy ez a fordított tátottszájúság mekkora bajt okoz… Szerencsére a kapitány maga jelentette a telitalálatot.
Szitkozódva kergettek el. Nem volt több jó napom az ezredben. A vizsga persze fényesen sikerült, de az immár őrnagy parancsnok, míg meg nem szabadult tőlem, csak úgy hívott: Szurdulé! (Te siket.)
Sokáig zúgott az agyam, szinte semmit sem hallottam. A gyengélkedőben rostokoltam fürdőpapucsban, és vigyorogtam mindenre, amit mondtak. Ott meg Zümböréc lettem. Vigyori.
Nem hordok karórát, úgysem hallanám kedves ketyegését.
*
Budapestre utaztam, buszbeli szomszédom Kövesdi Kiss Ferenc egykori tanító úr volt – a Mezőség apostola. Mindig nevelt, tanított, magyarázott, szerencsémre akkor már rég nős voltam, különben még összead valaki elcsángált leányzóval, aki nem talál társra a magyar fővárosban.
Természetesen ő ült az ablak, egyben a siket fülem felől; egész úton beszélt, magyarázott, előadott, érvelt, prelegált. Szünet nélkül ömlött belőle a szó, de kellemes baritonja oly távolinak tűnt, mint például a Vikingek című filmben a képbe rekedt villanypóznák zümmögése a nagy norvég télben.
Nem beszélt tehát lyukat a hasamba, hiszen az égvilágon semmit sem értettem.
A Népstadion mellett szálltunk le. Feri bácsi a kezemet szorongatva hálálkodott – azt mondta, immár a jó fülembe: a fél életét végigutazta, hol gyalog, hol szekéren, kocsin, vonaton, buszon, de ilyen tisztességtudó, udvarias, kellemes utazótársa sohasem volt.
Talán mégis mormolhattam olykor valamit – de a helyzet az lehetett, hogy ő meg a másik fülére volt igen kényes.
*
Temesvárra rukkoltam be, onnan is szabadultam. Az 1968-as cseh buli miatt: két és fél hónapnyi késéssel. Ez volt a legkeservesebb része a bakaságomnak, mert a kaszárnya hálótermeibe a rekányokat, a frissen berukkolt kiskatonákat szállásolták, és bennünket, muszájveteránokként, akik a szabadulás reményében fegyverzetet, felszerelést, mindent leadtunk, rajtunk csak a papírvékony nyári öltözet mutatta, hogy még katonák volnánk – hatalmas üres gépcsarnokba száműztek, sátorlapba gyúrt penészes szénán háltunk, ott kaptam egész életre kiható vesebajt, nem kevésbé hű és kitartó reumát és mi mindent még, teremtőm.
Szolgálatom javát mégsem a Bega-parti városban, hanem a Bukarest-Banyásza-közeli Otopény településen, egy poloskás lovassági kaszárnyában töltöttem.
Mindenféle „képzésre” eldelegáltak, hiszen tüzér szempontból hasznomat nem vehették.
Otopeni lett a második „otthonom”; a tanfolyam után „visszatapsoltattak” – kiképzőnek, a következő évjárathoz. Így aztán néhányszor megsétálhattam magam a román fővárosban, sőt azokban a decemberi napokban is ott sétáltam többedmagammal, kimenősen a városban – hogy láttunkra a megriadt lakosság ne essen pánikba; hiszen ha a bakák itt sörözgetnek, nem lesz baj, nem tör be a ruszki.
Szakaszommal jóban voltam, ismertem azokat a helyeket, ahová a kiképzés alatt el lehetett vonulni, például a banyászai állatkertet övező erdő oltalmába, telefonvonalat építve ki az állatkert kioszkjáig, ahol üveges sörhöz jutva, azt a szerszámostáskákban a „tábori centráléhoz” cipeltük, majd nagyokat dumálgatva elszopogattuk. A fiatal hadnagy is velünk tartott, belevaló csávó. Az erdőben sosem keresett senki. Ha volt rá pénz, kétszer is fordultak az „előőrsök”. Déli kettőkor úgy vágtuk ki a díszlépést a placcon, hogy csodájára járt a regiment!
A másik irányban, a tankcsapdás védőgyűrű széles sáncán túl kis házcsoport szunnyadozik, Odăile a neve, kunyhók, tanyák szétszórt csoportja egy nagyobb patkánytúráson. A legszélső kunyhóban lakik Lina bába, Baba Lina, szőrös arcú vénasszony; az újoncokkal elhitettük: jósnő. Talán az is volt, de a bakáknak italt és csajokat „árult”. Rettenetes „kékfestője” volt, minálunk százszorosnak nevezik az ilyen félig vad, apró, kék szemű szőlőt. Cefetül föst a nedűje, viszont némileg darázsillatú.
A Lina bába bora, ahová odacseppent, nemhogy a katonaingen, hanem tán a szívünkön is kimoshatatlan pecsétet hagyott.
Hiába vágtuk a díszlépést, a politikai tiszt „szagot fogott”, kitalálta a bősz masírozás (energia)forrását, kárörömmel leplezte le a katonaingeken éktelenkedő sötét foltokat, és ebéd helyett úgy megfektetett az eredetileg sportpályának használt, zöld pocsolyás, mocsaras terepen, gázmaszkkal a fejünkön, hogy ördögálcánkat alig tudtuk lemosni.
Megróttak az ezred előtt, amiért „kényeztetem” a tanfolyamos bakákat.
Abból a nadragulyás korszakomból ez a kifejezés ragadt a memóriámba: „a cocoloși” – csomózni; de átvitt jelentése: elnézni a hibát, elfedni a bajt, fedezni a vétkest.
Többé nem kirándultunk Babalina házikójához, pedig a merészebbek csajozni is kijártak, ugyanis egy „tragikus” eset véget vetett a legényéletnek.
Ha megbízható bajtárs áll őrségen, takarodó után kiosonsz a sáncon túlra, vár a „találkás” luvnya, nem kell a kunyhó tetves vacka, kinn egy rohadt matrac, meleg a nyári éjszaka, s tegyed.
De egyszer a programált lator elfelejt szólni a „plantonnak”, hogy ne várja, kihagyja a lamúrt… Az készenlétben feszül. Majd rákiált a közeledő „árnyékra”, de az „Állj, ki vagy?”-ra válasz nem érkezik. Ekkor már így üvölt az őr: „Állj vagy lövök!”
Háromszor, a szabályzatnak megfelelően.
Az árnyék rá se ránt, sőt mintha mélyet morranna.
A baka lőtt.
Óriási botrány.
Szomszéd szegény ember kantinozásra küldi tehenét a tilosba, a tanksánc gazdag pázsitjára.
Ez lelövi!
Gazdát megbírságolják, „planton” áristomba.
A marhát feketén kimérik a tiszteknek.
Az is járja a folkban, hogy a szegény lövöldözőt kitüntetik, mivel példásan védte a hazát.
*
Az ősz néha vakációval járt.
Bennünket, öregfiúkat, míg a prágai balhé ki nem tört, folyamatos őrségben tartottak, a kiskatonák pedig, alighogy letették az esküt, mezőgazdasági élcsapattá tömbösülve állami gazdaságok kukoricaföldjein segítették a sokoldalúan szenvedő szocializmust.
Kukoricafosztás, de kukoricafosztogatás is volt: a tejes csöveket külön szedték, és a közeli település „civiljei”, formás csajok, eladogatták a piacon.
A szezon végével visszatértek a hős agrárhad vitézei. Édesanyjuk sem ismert volna rájuk. Semmi szigor. A szabad ég alatti sátorozás, a napi meló megedzette őket, szépen lebarnultak.
Farmerben, cowboykalapban ugráltak le a kocsikról.
Életvidám kiránduló osztagok tértek haza – mint rockfesztiválról –, vidáman dalolva.
Meglepi várta őket. A parancsnoki épület előtti tágas téren posztoltak a fehér köpenyes „borbélyok”, mint ama napon, mikor lábukat először tették a kaszárnya betonjára.
Most is: nullásra kopacolták a díszes társaságot, és jött a fertőtlenítés…
Visszavedlettek. Pattogott a parancs, folyt a kiképzés.
Harmadnap gyülekezőt fúj az ezred trombitása, a Trompet. Ki a placcra!
Felsorakozik mindenki, a disznók gondozói is, a zoo szekció, külön. (Makkoltatni voltak az ezredkondával.)
Hát az ezredparancsnok és a többi tiszt mellett ott álldogál lábát váltogatva két miniszoknyás hölgy, az egyiken gyermekáldás jelei.
Panaszt tettek a bakák ellen. Akik felcsinálták őket.
Az ezredes leveszi sapkáját, vágná a földhöz, de viselkedik.
– Itt áll mindenki, aki mezőgazdasági munkán volt. Megismerik-e a tettest? Vagy tetteseket?
Rendet ritkíts! A lazított sorok közt járőröz a két panaszos. Először – semmi. Másodszor is – semmi.
Nem találják alkalmi kedveseiket.
„Deszkoperic!” – parancsolja az ezredes. Mindenki leveszi a csákót, a hölgyek harmadjára is szemléznek.
Hát megint csak semmi. Vagyis senki.
„Ákopéric!”
Vigyorogva borzolják a töksima tarkót. Hetykén vakszemükre vágják a csákót.
Amit az önérzetében mélyen sértett ezredes a szegény nőkre zúdít, az itt nem reprodukálható.
„Kifelé! Kifelé!”
Megszégyenülten vonulnak tova…
Nem sírnak, nem átkozódnak. Csak mennek, mint akiket hideg vízzel zuhintottak végig.
Rossz fülemmel is hallom a gonosz bakák kárörvendő kacagását.
A tisztikar diplomatikusan mosolyog.