Kulturális genocídium, avagy az eltűnt város nyomában

Djuga városát hiába keressük a térképeken. És lakóinak értékes hagyatékát sem találjuk már: a tízezernyi, gyönyörű faragásokkal díszített sírkövekből álló temetőnek nyomát sem leljük.

Khacskar

Djuga városát hiába keressük a térképeken. És lakóinak értékes hagyatékát sem találjuk már: a tízezernyi, gyönyörű faragásokkal díszített sírkövekből álló temetőnek nyomát sem leljük. Ami ezerkétszáz évig létezett, azt röpke tizenegy év alatt pusztította el az aktuális hatalom, a páratlan művészi értékű, ősi alkotások jelezte temető ma tiltott terület, katonai bázist építettek rá. Azt, amihez a kegyetlen Abdul sah sem nyúlt, a XX–XXI. század fordulóján a földdel tehette egyenlővé az elődeitől méltóságot nem öröklő utókor. Az egykori Djuga lakóinak kőbe faragott hagyatékáról van szó.

Djuga a régi Örményország egyik fontos kereskedelmi központja volt, a mai Azerbajdzsán területén feküdt. Az egykoron több ezer kos alakú sztéle és gazdagon díszített khacskar (örmény kereszt) jelezte temetőjének története három korszakot ölel fel: az első az időszámításunk szerint kilencedik századtól a tizenötödik századig tart, ekkor a kövek és keresztek kisebbek. A második a virágkor: az 1400-as évektől a tizenhatodik század közepéig, a harmadik pedig 1604-ig tart. Legutóbbit jelzik a legdíszesebb, legkifinomultabb alkotások. Djuga és temetője sorsáról Tiram Karapetian rendező készített dokumentumfilmet (bárki megtekintheti a YouTube-on), e filmet vetítették a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület legutóbbi, telt házas estjén a Bernády Házban. A filmet az egyesület alelnöke, Nagy Attila mutatta be és vezette fel. – Csipkeszerű mintázatok díszítették a két–két és fél méter magas khacskarokat, a fény-árnyék játéka gyönyörű. A sírköveken megjelenítették az örmény családok gazdagságát, illetve gazdagság iránti vágyát. De visszatérő motívum a szőlőgerezd, az apostolok alakja, a Bibliából kölcsönzött jelenetek sora is. Az örmények alkották azt a népet, amely szomszédait sohasem bántotta. Mégis számtalan csapás érte őket több ezer éves történelmük során. A film bevezető része az örmény kultúrát mutatja be, a felvételeket a hetvenes években készítették. 1581-ben már háromezer ház állt Djugában, de a várost 1604-ben Abdul sah lerombolta, a lakosságot Kelet-Perzsiába, a mai Irán területére deportálta. A temetőt viszont nem bántotta. Az örményekre jellemző, hogy száműzetésük helyén várost alapítanak: Új Djugát, amely máig létező kereskedelmi központ. Az 1800-as években még látszanak a régi város romjai, könyvekben, albumokban pedig fennmaradtak az egykori települést ábrázoló képek, amely mellett az örménység legnagyobb temetője terült el: 1604-ben még tízezer követ számlált. A tragédia a XIX. században kezdődött, amikor a sztélék és khacskarok egy részét vasútépítéshez használták fel. A huszadik század második feléig azonban megmaradt a sírkövek nagy része, a Szovjetunió megőrizte azokat. Az örménység mindig a cári Oroszországhoz húzott, mint a környezetében lévő egyetlen keresztény államhoz, a sztálini Szovjetunió pedig védte iszlám szomszédaiktól. Igaz, meg is osztották őket az 1921-es autonóm területek létrehozásával. Djuga városa (illetve temetője) az egykori Szovjetunió ma Azerbajdzsánként ismert területén feküdt. Így történhetett meg, hogy a kommunizmus összeomlása után, 1995-ben elkezdődik a tizenegy évig tartó rombolás. A filmfelvételeken látszik, ahogyan azeri katonák kalapáccsal zúzzák szét az ősi, gyönyörű faragásokkal díszített köveket, olyannyira, hogy 2006-ra az 1200 éves temető helyén csak egy mező szegélyezte domboldal maradt. Amelyre katonai bázist telepítettek: a belépés tilos – mondta a méltató.

A temető köveiről megmaradt régi rajzok, képek és fotók után megdöbbentő a látvány. És megdöbbentő, hogy a nemzetközi tiltakozás ellenére háborítatlanul végeztek ilyen munkát egyesek. Ha a múlt eltörlése a tét, akkor sem az elődöknek, sem a művészi alkotások egyetemes értékének kijáró tisztelet nem számít. Djuga városát majd' fél évezred múltán követte a történelem süllyesztőjébe az ősi temető, a barbarizmus ismét győzedelmeskedett. Keleten a helyzet változatlan.