Hillary Clinton magába roskadt. Lassan szivárognak az információk arról, hogy a demokrata elnökjelölt egyenesen hisztérikus rohamot kapott a vereség hallatán.
Hillary Clinton magába roskadt. Lassan szivárognak az információk arról, hogy a demokrata elnökjelölt egyenesen hisztérikus rohamot kapott a vereség hallatán. Stábja emiatt nem engedte jó ideig mikrofonközelbe. Aztán kitört a feminista meg egyéb jelzőkkel is illethető lázadás, aminek sok haszna nem volt. Talán ez váltotta ki belőle az egyetlen higgadt megjegyzést, miszerint Amerika soha nem volt annyira megosztott, mint most. Azt már nem tette hozzá, hogy a megosztottság mindig is létezett, legfeljebb nem volt „alkalom”, hogy ennyire élesen kiütközzön már a választási kampányban. Ami, nem csak szerintem, azért történhetett, mert „rendszeren” kívüli szereplő tűnt fel, s ez egyfajta korszakváltást jelez. Ezért bolydult fel szokatlan módon Amerika belső élete, és nemkülönben a világpolitika. Talán meredek lesz, de kikívánkozik belőlem: meglehet, a történelem így „szüli” a megfelelő helyre a megfelelő embereket! A „hely” immár adott, ezután derül ki, hogy mi a feladat…
Hillary asszonyról még csak annyit, hogy vigasztalásra szorul. De ki lesz, aki felvilágosítja, hogy éppen a vereség méltóságteljes elviselésére való alkalmatlanságával bizonyította/bizonyítja, hogy nem neki „találták ki” az elnökséget. Úgy gondolom, emberként azzal nyert, hogy veszített!
A „hattyúdal” nem reá vonatkozik, hanem a még hivatalban lévő elnökre, aki – legalábbis számomra – meglepő dolgokat művel. Egészen természetesnek tűnt első találkozása Donald Trumppal a Fehér Házban. Túl sok részlet ugyan nem derült ki, hogy miről is esett szó a kiköltözés/beköltözés menetrendjéről való egyeztetésen kívül, de mindenki a „szokásosra” gondolt. Vagyis, hogy Amerika a Föld legnagyszerűbb országa. Arra kérte az amerikaiakat, hogy adjanak esélyt Trumpnak, a maga részéről pedig ígérte: „mindent megteszek, hogy Trump sikeres legyen”.
A „mindennek” azonban itt-ott ellentmondani látszik az, amit európai búcsúkörútja során hallottunk tőle. A látogatás első állomása Görögország volt, ami nem igazán illett az ilyen „búcsúk” sorába. Mégis beillesztették. Erről nekem az jut eszembe, hogy a rövid kitérő kapcsolatban lehet a görög adósság-rendezés ügyével. Ami, ugye, azzal járt, hogy Amerika megígérte, segít Görögországnak, akárcsak az akkor hirtelenjében jó tündérré vált Valutaalap. Szóval, nehéz idők jártak akkoriban a görögökre, olyannyira, hogy még a schengeni uniós „védvonal” megvédésére is alkalmatlanná váltak. Ez pedig azzal járt, amivel… Obama talán azért időzött egy keveset most görög földön, hogy megnyugtassa az illetékeseket: továbbra is áll a vásár! Ha! Ha nem, ebben az ügyben is új „korszak” kezdődik. A kiruccanással kapcsolatos híradásoktól nem lettünk okosabbak. Meglehet, azért tett kitérőt, hogy szóljon, most már helyreállíthatják a schengeni határvédelmet. Ez persze nem biztos, hiszen egy ilyen bejelentés előtt konzultálnia illett volna Merkel kancellárral. Ki tudja? Még az sem elég világos, hogy a látogatás alatt Athénban és Szalonikiben lezajlott tüntetések miért voltak egyszerre Obama- és Trump-ellenesek. A görögök valami olyant is tudnak, amire mi itt Kelet-Európában még nem jöttünk rá?
Berlinben látszólag békésebben zajlott a látogatás. Legfeltűnőbbnek az Angela Merkeltől vett érzelemdús búcsút éreztem. Gondolom, a kancellár megfogódzott a sajtótájékoztatókon használatos alkalmatosságban, amikor azt hallotta Obamától, hogy „ha német lennék, a követője lennék”… A válasz erre szárazabb, s így pragmatikusabb volt, miszerint „a demokráciát a változás élteti, így nyolc év után új elnök jön”, válaszolta az obamai kedveskedésre a kancellár. Mindemellett, mint még elhangzott, Németország és az Egyesült Államok együttműködése kiváló volt. Gondolom, leszámítva a lehallgatási botrányt s néhány más „apróságot”, amivel Németországot az Obama-adminisztráció szándékaihoz próbálták felzárkóztatni. A választási kampány alatt elhangzott Trump-féle nézettel ellentétben Obama a jövőre nézve szükségesnek gondolta felhívni a kancellár figyelmét, hogy „ne közeledjen túlságosan Oroszországhoz”, s a szankciókon se enyhítsenek... Ezt az amerikai geopolitikai szakértők egy része sarkosabban szokta megfogalmazni, valahogy úgy, hogy Amerikának mindenképpen meg kell akadályoznia Merkel és Putyin „kézfogását”. Ami, szerintem, sok tekintetben máris megtörtént, bár érthető okokból egyik fél sem igyekszik nagydobra verni…
S hogy rövidre zárjam Barack Obama európai „hattyúdalát”, említsem meg a leköszönő elnök fehér asztal mellett tartott közös találkozóját az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Németország vezetőivel. Amiről több és jobb híján ez a mondás jutott eszembe, „primus inter pares” – ők az Európai Unióban az „egyenlőbbek”, a többi huszonhárom meg füleljen, ha tud!
Még egy mondat idekívánkozik, állítólag a The Washington Post tette le emígyen a garast: „Barack Obama teljesen hadilábon áll a valósággal”. Tegyem hozzá, az ilyen „gyorsmérleg” nyilvánvalóan a túlzott elfogultság eredménye, esetleg a lap áthangolódási kísérletét kell látnunk a sommás ítéletben.
Mit hoz a Trump-korszak? Nem hiszek azoknak, akik azzal nyugtatgatják a közvéleményt, hogy „nem eszik forrón a kását”. Tegyem hozzá, csak majdnem! Trump ugyanis alaposan feltüzelte a híveit, amivel saját magának is „befűtött”, hiszen ha nem nyújtja legalább részben azt, amit várnak tőle, kitörhet az újabb lázadás. Így nincs más választása, mint elhozni a maga sajátos korszakváltását, amit megkönnyít, hogy a republikánusok számukra talán sosem volt hatalomhoz és lehetőséghez jutottak.
