– Nagy az Isten állatkertje – tartja a mondás. – Csak kár, hogy kicsi a kerítés – teszik hozzá sokan a minden bizonnyal empirikus úton szerzett életbölcsességet. Nagy a marosvásárhelyi állatkert is, a kerítés sem kicsi, empirikus úton erről nem tudtunk meggyőződni, de tény, hogy eddig egy víziló sem szabadult ki onnan. Az állatok is nagyobbacskák, látszik, hogy elkezdődött a lassú fejlődés folyamata, már nem olyan tétován megrezzenő csontkollekciók, mint az elmúlt esztendőkben, amikor például a ganéillatú farkasfalka láttán azon morfondíroztunk, hogy állatkertben vagyunk-e, vagy interaktív, háromdés fosszíliaparkban. Érződik az igyekezet, pár nappal ezelőtti ottjártunkkor is a gyepet és a virágokat ápolták az alkalmazottak, igaz, a festék még nem kopott le az oroszlánokról, de lassan az az eső is eljön. Emlékeznek még, ugye, a napra, amikor a műértő volt vezetőség lefestette az állatkerti kőszobrokat, majd művészetelméleti módszertannak is beillő érveléssel igazolta, hogy azért, mert szerintük úgy szebbek.
Múlt heti sétánk alatt elégedetten nyugtáztuk a végre normális méretekben manifesztálódó állatállományt, kevésbé elégedetten a vendéglátóipari kínálat teljes hiányát, de nem volt gond, egészen addig, ameddig azt nem láttuk, hogy egy fejlettebbecske őzbak a fejét a kerítés alá fordítva, guvadt szemmel és erőteljes nyelvmozgásokkal éppen egy halom kukoricát eszik. Egyedi flashként nyugtáztuk a látványt, ameddig észre nem vettük, hogy a kecskék is ugyanolyan, a kerítés tövibe hány kukoricát zabálnak. A pónik is. Végigmentünk a kérődzősoron, a kis tengerihalmok pár méterenként követték egymást, de akkor néztünk csak igazán nagyot, amikor megláttuk, hogy a medvék is kukoricát esznek! Csökkent értelmű medvebocsként ekkor sejlett fel bennünk is, hogy e változatos étrendet valószínűleg nem a gondozók állították össze, és valóban nem kellett sok idő, hogy felfedezzük a Titokzatos Etetőt, aki éppen a feketemedve-ketrecbe hajigálta a menüt: egy tagbaszakadt, egybenyakú, fennhéjázóan üres tekintetű, hangos családapa, kezében egy jókora hasú, kukoricával félig még teli lidles neccel szórta a mannát, miközben a három ivadékának üvöltözött, hogy most menjenek oda, mert most megy a medve is. Esztétikai élményként nem feltétlenül meghatározható felesége pedig – akinek az arcán a glettet valószínűleg csak a májusi hőség tartotta egyben – közben szinte megbánóan mormolgatta, hogy milyen kár, hogy nem hoztak kürtőst is, azt biztos jobban szerették volna az állatok. Tényleg ezt mondta, becsszó.
Miután a látottak és hallottak által az agyunkban okozott szoftvervihart lecsillapítottuk, és a maga helyére tettük a hitetlenséget, a szörnyülködést, a röhögőgörcsöt és a sajnálkozást, nyugtáztuk, hogy valóban a funkcionális analfabéták országában élünk, hiszen a kerítésen öles betűkkel, több nyelven is ott áll, hogy az állatok etetése tilos, és megbetegedésüket okozhatja, majd egy távol-keleti hadsereg által fogva tartott Rambóként, kitörögető indulattal, de kényszeres távolságtartással szemléltük, ahogyan a tiszteletreméltó család elslattyog a vaddisznók irányába, és újra belenyugodtunk, hogy a vigilante üzemmódnak sajnos már nincs helye a Nagy Testvér bekamerázott világában. A legalja suttyóságnak azonban van. Tudta ezt e huszonegyedik századi kukoricajancsi is: retinánkba égő diadalútját jelezte a megrökönyödött tekintetek sorozata, kölykeinek örömrivalgása, a porfelhő és a vadmalacok sivalkodó kergetőzése a május délutáni törökbúzaeső alatt.
