Kucifánt
2015-01-06 15:41:47
- Kaáli Nagy Botond
Kucifánt – találó cím az egyedülálló kötethez.
Kucifánt – találó cím az egyedülálló kötethez. A Hargita Népe Kiadó gondozásában e cím alatt jelent meg a szokatlan és nevettető kiadvány, a karikatúraantológia, amely hét ismert erdélyi karikaturista alkotásait mutatja be, illetve a művészeket ismerteti. Közülük kettő marosvásárhelyi, műveikkel gyakorta találkozhatunk a napi sajtóban, illetve kiállításokon: Boros Istvánról, alias Tetyről és Horváth Szekeres Istvánról van szó.
A kötet előszavát Karikakép a körtúráról – Avagy hogyan jutottunk idáig címmel és alcímmel Ambrus Attila jegyzi. Írásában a karikatúra céljáról, hatásairól, fontosságáról elmélkedik, majd a hazai karikatúra történetét ismerteti, az első magyar szatirikus laptól, Lauka Gusztáv 1848-as, Charivari című folyóiratától napjainkig. Mint előszavában írja, „A Bergson racionalizmusra hajazó filozófiájáért oly nagyon lelkesedő nyugatos írónak (Babits Mihály – a szerk.) ellentmond a jelenleg a legtöbb magyarlakta régióban publikáló karikaturista, a Vajdaságban élő, de érdeklődése, affinitása okán tévedés nélkül erdélyinek is nevezhető Léphaft Pál: »A mérték és jó ízlés fogja vissza kezünket, amikor halálos szúrásra készülünk. De ugyanakkor legyünk bátrak is, hiszen a karikatúra csak forrón jó. Iróniánk legyen kedves. Úgy öleljük meg áldozatunknak, hogy örüljön halálos nevetésünknek«. A nevetés hozzánk hasonló tüneteit mutató újvidéki művész szerint: »Ha egy rajzban, karikatúrában nincs valami ördögi, akkor nem lehet isteni. Ennek a látszólagos kettősségnek a mértékét megtalálni jelenti az igazi művészetet«. A mai karikatúrák (nem összetévesztendők a gúnyrajzokkal!) és karikaturisták (nem keverendők a bér-élctollnokokkal) állapotát így jellemzi: »Túlzás nélkül állíthatom, hogy túlzás nélkül nincs objektivitás, nincs zsurnalisztika, nincs informatika, tehát – a mai értékrend szerint – élet sincs. Ne féljünk a túlzástól, legyünk objektívek. A marxizmus klasszikusainak állításaival ellentétben, az általam nagyra becsült kretimológia embereken folytatott kísérleteivel bizonyította, hogy a valóság visszatükrözésének leghatásosabb eszköze nem a simára csiszolt tükör, hanem a görbe tükör«. (…)
A humor forrása a kilencvenes években azonban nem a tükröző karikaturista volt, hanem azok a trükköző politikusok, akik mintha csak Caragiale tragikomédiáiból, karcolataiból léptek volna egyenesen a senki által nem Tisztelt Házba. Nekik görbe tükröt tartani felelőtlen játék lett volna, hiszen az ilyen tükör még karakteressé, életszerűvé torzíthatta volna ferde személyiségüket.
Ám előbb-utóbb el kellett jönnie a karikaturisták idejének is. S az első, aki jelezte: megérkezett, és nem csak a művészetekbe, hanem az erdélyi magyar közéletbe is, Könczey Elemér volt. Legalábbis így történt, ha Demény Péter kolozsvári írónak nem csal a memóriája. Mert Könczey Elemér rajzaival szinte egy időben kerültek a lapok hasábjaira és az olvasók látókörébe Para István és Horváth Szekeres István karikatúrái, aztán jelentkezett Bende Attila; Molnár Adalbert, alias Bobo; Tóth Szabolcs, alias TSZ; Boros István, alias Tety. Azaz ennek a rendhagyó kötetnek a szerzői (akik a Csíki Hírlapban, az Udvarhelyi Híradóban, a Krónikában, a Székely Hírmondóban, az Erdélyi Naplóban, a Hargita Népében, a maszol.ro-n, a Népújságban közölnek).”
Mint azt az előszó szerzője is megemlíti, az erdélyi magyar karikatúra hét jeles képviselője szerepel a kötetben, amelynek végszavaként Sarány István, a kiadó felelős szerkesztője megemlíti:
„Korrajz, jellemrajz, elmúlt pár évünk keserédes keresztmetszete ez a kiadvány. S bár nevettető, nem vicc…”
