Közös úton

• 2011-04-15 13:18:41

• Kuti Csongor

Botrányosan jó versek is vannak benne.

címmel jelentették meg a kis füzetkét, amely a magyar költészet napja alkalmából Békéscsabán megrendezett nemzetközi költőtalálkozón elhangzott verseket tartalmazza. Súlyos, komoly jelző ez, hogy nemzetközi. Féltettem is kicsit a rendezvényt, nehogy agyonnyomja, hiszen alapvetően nem úgymond élvonalbeli költők találkoztak itt. De nem. Botrányosan jó versek is vannak benne.

A borítón érett búzakalászok ringatják súlyos fejüket az álmoskék nyári égbolt alatt. Egy ég alatt, egy kenyéren, fordították a szervezők szavakra a képet. Egy ég: nagy, kelet-közép európai boltozat… tényleg, tudják: valóban mekkora? Hogy napszentületkor, a Marost vigyázó dombok fölött, a horizonton fölbukkanó kis ezüst pötty repülőgép még épp csak átlépi az országhatárt?

Boltozat, amelyen járt már svasztika, sárga csillag, vörös csillag, volt már kormos a krematóriumok füstjétől, szikrázott légelhárító ütegek tüzétől, tarkállott május elsejei lufiktól, és ez még csak egy bő emberöltő: ’44,’56,’68,’89, tovább is van, mondjam még?

És hát a kenyér. Kissé száraz, kissé savanyú: brüsszeli. De legalább szabvány, nem ám, hogy Marosvásárhelyen másként készül a vizes kifli, mint Bordeaux-ban.

Tudják, milyen lengyelnek lenni? Milyen románnak lenni Budapesten? Tótnak? Hallottak már lengyelül szavalt verset? Egy ég alatt, persze.

Nagy köldökbámulók vagyunk mi, erdélyi magyarok. Túlságosan elfoglal a sorsunk. Mostanság menő nem tanulni az állam nyelvét. Dívik megsértődni, ha valakinek eszébe jut lefordítani egy háromszéki székely rendezvény elnevezését románra.

Tudják, hogy a külföldi, helyi, valamint magyarországi (kisebbségi) költők részvételével megszervezett rendezvénynek egy mindössze 65 ezer fős közösség adott otthont? Ami talán még kisebb, mint a marosvásárhelyi magyarok lélekszáma? Közös kenyér? A fasorban sem vagyunk.

Székely-Benczédi Endrével, no-class romániai magyar versírókként, egy magyar-román zászlós asztalkánál ültünk, és dedikáltuk a füzetkét – ezt tette minden jelenlévő szerző –, amikor hozzám lépett egy székelybácsi. Akár a menasági vagy csomafalvi kultúrotthonban is lehettünk volna. Idős, apró termetű emberke, kiálló járomcsontok, beesett borostás arc, roppant tenyerek. ’44,’56,’68,’89: egy darabka letűnő 20. század.

Kezet nyújt, bemutatkozik, megköszöni a felolvasást, és kér egy aláírást a füzetkébe. Odavetőleg megjegyzi, ő is ír verseket. Most mit lehet erre felelni? Volt nálam pár oldalnyi még itthon nyomtatott vers, gyorsan dedikálom Csiszár Mihály bácsinak szeretettel – közben szidom magam a modorosságomért –, és mekegek valamit, hogy legyen még sok ihletett, termékeny órája. Idő múltán visszatér, egy fénymásolt lappal: két vers, öregember-kézírással. Rajta van a nevem is, mondja. Hogy milyenek a versek? Mindegy.

József Attila születésnapján ez volt a legszebb ajándék.