Volt már egyszer egy aranykorszak. Sokan emlékszünk rá. Az idősebbek meg is élték minden áldását, a fiatalabbak csak részben, sokan gyerekfejjel, de úgy sem felejtik bőséges ajándékait. A legfiatalabbak csak a családi történetekből értesültek róla, és gyakran hitetlenkedve ingatták fejecskéiket: látszott, hogy nagyon el akarják hinni, amit hallanak, de képtelenek rá. Ahogy egy barátom mondta annó: el tudom képzelni, de nem látom magam előtt.
Az aranykorszaknak rég vége van, és azóta új irányt vett az ország, a politika, a lakossági mentalitás. Azok a dolgok, amelyek annak idején képtelenségnek minősültek, és reménytelennek bizonyultak, megvalósultak. Pár éve – meg merem kockáztatni – úgy láttuk, hogy e változások immár visszafordíthatatlanok. Hogy – minden hibájával egyetemben – a rendszer működni kezdett, hogy jobb körülmények között élünk, hogy egyre több lehetőség nyílik meg előttünk, nemrégiben pedig azt is, hogy milyen érzés úgy keresztülhajtani az autópályán egy másik országba, hogy nincs határállomás, nincsenek sorok és őrök. Hogy lassítanunk sem kell azért, amiért ezelőtt negyven évvel még agyonlőttek. És mintha a közhangulat is megváltozott volna: egy pár szélsőségestől eltekintve úgy érezhettük, hogy Erdélyben normalizálódtak a viszonyok, hogy már nem divat a magyarellenesség, hogy az EU határain belül már ciki a bozgorozás. Poros és idejétmúlt, mint az aranykorszak maga.
És mint mindig, megint pofára estünk. Nem kicsit, nagyon. Hogy miért, azt nem taglalom, megtették már sokan az elmúlt napokban, és nem is tudnám, mert annyi írnivalóm lenne a témában, annyi oldalról közelíthetném meg – az elbaltázott módon, a saját koncok megóvása érdekében a szekrényből előrángatott közös csontváztól a funkcionális analfabéták tömegeinek messiásvárásáig –, hogy nem vezércikk, hanem tanulmány lenne belőle. És nem taglalom a jelen pillanatig (kedd délelőttig) kialakult politikai helyzetet sem, amelyben a miniszterelnök lemondott, és a hozzá köthető koalíciós párt faképnél hagyta a többieket, majd a szavazókra bízta a második forduló nyertesének megválasztását (értsd: alakítgatják pozíciójukat az elkövetkező időszak kormányzásában), ami kvázi árulásnak tekinthető, de hát ezt is megszoktuk. Azt sem taglalom, hogy az első fordulót követő napon már hatalmasat zuhant a bukaresti tőzsde, ami vészjósló előjele annak, ami következik, és azt sem, hogy ha a jelenlegi állás marad, akkor pont azok fogják legelőször és a legerősebben a bőrükön érezni döntésük következményeit, akik most a leghangosabban ágálnak a jelenlegi rendszer és annak európai irányultsága ellen. Nem taglalok semmit, mert aki érti, úgyis tudja, aki pedig nem, azt hiába is győzködném.
De egy dolog biztos. A Damoklész neves kardját tartó lószőr elpattanóban van, és csak mi tudjuk e szimbolikus harceszköz zuhanását megállítani. Ha még meg tudjuk. De meg kell próbálnunk, most tényleg muszáj. A szakadék szélén állunk, és ha nem döntünk helyesen, akkor a múlt fekete bugyraiból aranyozott fogsorral felénk vicsorgó vészkorszak sokszorosan megújult erővel és biztosan visszatér. És akkor, amikor majd a kilencvenes évek állati eseményeit is magával hozza a jelenbe, amikor a legkisebb bajunk lesz a felirataink eltávolítása, amikor megszűnik minden, amit azóta elértünk, amikor gondot jelent majd, hogy milyen nyelven tanuljon a gyermekünk, amikor megszűnnek a pályázati lehetőségek, amikor önmagunk kell megoldjunk mindent a semmiből, amikor visszakerülnek a bódék a határokra, amikor rejtegetnünk kell az identitásunkat, amikor olyan befolyási övezet alá kerülünk, amiből fél évszázad után tudtuk csak kivakarni magunkat, akkor jusson majd eszünkbe, hogy esetleges részvétlenségünkkel mi is részesei voltunk életünk és gyermekeink élete romba döntésének.
Mert miközben e sorokat írom, a második aranykorszak éppen észveszejtő gyorsasággal igyekszik a történelem sötét sírgödréből a felszínre jutni, hogy vigyorgó pofájával elnyeljen mindent és mindenkit, amit és akit szeretünk.
