Kozmikus lények vagyunk

A kiváló marosvásárhelyi fogorvos, egyetemi oktató, nagyszerű sportmester március 18-án lett volna hetvenéves, ha tíz évvel ezelőtt a szíve nem mondja azt, hogy nincs tovább. Világra szóló sportsikerekkel, végtelen komolysággal, konok kötelességtudattal végzett munkával, a szülőhely iránti szeretettel, a családjához való ragaszkodásával és jóízű humorával annyi tartalmat adott az éveinek, amennyit csak a kivételezettek képesek.

Az örök átmeneti időszakok munkatársai – egyetemi találkozójára írt beszédében így jellemezte kortársait és önmagát. A külső szemlélőnek csupa sikerekből álló pályafutását kudarcokkal tarkított időnek élte meg, mert bármekkora szorgalommal és odaadással igyekezett, lába alól sokszor kihúzták a talajt, de annyi szálon futott az élete, hogy mindig volt, amit újrakezdeni, amibe belekapaszkodni. 

Bár mérnöknek készült, belátta, hogy a négy gyermekét egyedül nevelő özvegy édesanyjától nem várhatja el, hogy fedezze a költségeit annak, hogy más városban tanuljon. Ezért választotta a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Fogorvostani Karát, ahol jelessel végzett. Bár gyakornokként bizonyította alaposságát, tehetségét, a két év lejárta után nem volt esélye magyar fogorvosként Vásárhelyen maradni. Az élsportoló Pongrácz Antal azonban ebből a helyzetből is kivágta magát, sikerrel pályázva meg a Testnevelési Főiskola sportélettani tanársegédi székét, közben megőrizve gyakorló fogorvosi állását is a fogpótlástani klinikán. Mire 1980-ban megjelent A testnevelés és sport élettana és biokémiája című egyetemi jegyzete, és a rá jellemző alapossággal és szakértelemmel beszerezte a kutatómunkához szükséges felszerelést, 1982-ben felszámolták a főiskolát. Mivel a MOGYI magyar tanszékének előadói külföldre távoztak, a fogszakorvosként dolgozó Pongrácz Antalt kérték fel ideiglenesen a diákok oktatására. A Király, ahogy hallgatói nevezték, fogorvos nemzedékek sorát oktatta nemcsak a szakmára, hanem a barátságra, boldogságra, közösségünk támogatására is. Ebben mutatott példát azzal is, hogy amikor már csak egy magyar diák tanulta a fogorvoslást, dr. Pongrácz Antal minden héten továbbra megtartotta neki a magyar nyelvű előadást. Amikor 1993-ben a sikeres főorvosi vizsgát követően lehetősége nyílt az ideiglenességet felváltó teljes oktatói állás elnyerésére, a biztosabb szakmai továbbfejlődés érdekében a magánfogorvoslást választotta, s rendelője rövidesen mintaegységgé vált. 2003-ben jelent meg Rögzített fogpótlások című egyetemi jegyzete, magyar nyelven az első Erdélyben, amelyből az anyaországi fogorvosi oktatásban is népszerű tankönyv lett. 

Értékes tevékenységet fejtett ki az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályában, amelynek keretében tartalmas továbbképzőket szervezett, és más szervezetekben is fontos tisztségeket töltött be. Kollégái elismerését tükrözte, hogy 2004-ben a Fogorvosi Kollégium megyei szervezetének elnökévé választották. Ezt a feladatot is rá jellemző munkabírással, pontossággal, mindenre odafigyelve, jó humorral, nagylelkűen, igazi vezéregyéniségként végezte. 

És szinte mindvégig kitöltötte életét a sport. 11 évesen kezdte dr. Kakuts Endre, a vívás nagymesterének vezetésével, majd a román párbajtőr-válogatott legkiválóbb képviselőjévé vált, többször volt országos és Balkán-bajnok, és kupagyőztes is. Az 1967-es teheráni ifjúsági világbajnokságon szerzett aranyéremmel a nyakában fiatalon sikerült felállnia a dobogó legfelsőbb fokára. Ezt szerette volna fokozni kivételes akaraterővel, állóképességgel és intelligenciával. Bár húsz éven át a világ élvonalában maradt, a sportpályafutása alatt írt naplója szerint kudarcként élte meg, hogy felnőttként nem léphetett fel az olimpiai dobogóra, holott az egyéniben és csapatban szerzett negyedik hely is értékes pontokat jelentett. Miközben mesés ajánlatokkal csábították a fővárosi klubok, ő mindvégig megmaradt a marosvásárhelyi szakosztálynál. Ahogy civil életében sem tudta elhagyni szülővárosát, bármilyen kecsegtető lehetőségek kínálkoztak az élsportolóként ismert fogorvos számára. Mindenhez ragaszkodott, ami számára értéket jelentett, szülővárosa és a sportklub mellett barátaihoz, családjához, Erdélyhez. Minden barátjának a kitelepedése egy-egy lelki traumát jelentett számára.

Tetteiben a tökéletességre törekedve diákjainak is a lelkére kötötte, hogy „a szakma magas szintű gyakorlása” nem az élet egyedüli célja. A család, a közösségi élet vállalása, a művelődési élet, valamennyi a boldogság forrása – vallotta, és közben lelkiismeret-furdalása volt, hogy a családjára nem marad annyi ideje, amennyit szeretett volna velük tölteni. Bár keveset volt otthon, felesége visszaemlékezése szerint „ő volt a felhajtó erő, a lelke mindennek”, ezért hagyott akkora űrt maga után. Naplójában gyakran emlegette, hogy mennyire rosszulesett neki, hogy világjárása idején felesége, dr. Pongrácz Mária, Szaszi nem utazhatott vele. Élete utolsó éveiben nyílt erre lehetőség, és fia visszaemlékezése szerint ez nagyon boldoggá tette. Értékrendjével fiát is nevelte, és dr. Pongrácz Mátyás ma sikeresen folytatja édesapja szakmai tevékenységét, és közben rendkívül sajnálja, hogy nem érhette meg unokája születését. 

A 2002-es évfolyamot búcsúztató beszédében így szólt végzős hallgatóihoz: „Az életet nem töltheti ki csak a munka. A munkából fel kell tekinteni… Időt kell szakítani a fűre lefeküdni, az égre tekinteni, hogy érezzük: végül is kozmikus lények vagyunk…” Ő már biztosan az.