Tárca
Saját elefántcsonttornyomban élek, mondta nemrég egy ismerősöm, és azzal a merengő tekintettel nézett rám, ami azt hivatott sugallni, hogy az illető már nem foglalkozik földhözragadt dolgokkal, és csak magasröptű eszmékről szeret szót váltani. Azért udvariasan megkérdezte, te hol és hogy élsz. Én éppen pityókát, murkot, petrezselymet, zellert, almát és kenyeret cipeltem hazafelé a piacról, a csomag a kezemben semmiképpen sem utalhatott arra, hogy elefántcsonttoronyba igyekszem, amelyről azt sohasem hallottam, hogy konyhát is magában foglalna. Végül is annyit mondtam: jó neked, engem, mint látod, lefelé húz a pakk… Nem ajánlotta fel, hogy segít, legyintett, majd zsebre dugta a kezét a bölcs férfiú és elballagott.
Saját elefántcsonttorony? Vajon felesleges cifraság ez a „saját”, hiszen másmilyen nincs is? El sem képzelhető, hogy valaki beköltözhetne a máséba, nem egy rendezetlen telekkönyvű birtok, egy nyitott ajtajú, elhagyatott ház, ahová a hajléktalan csak úgy betérhet egy hideg téli estén melegedni és aludni, nem lehet örökölni, sem megvásárolni vagy eladni, ha már a tulajdonos megunta, és megosztani is lehetetlen hasonszőrű barátokkal, vagy bulizni ott a vendégekkel, mert éppen a lényegét veszítené el. Folytassam? Az elefántcsonttorony a teljes „saját” magány helye, a szellemi arisztokratizmus jelképe, lakóján kívül mindenki más számára megközelíthetetlen. Ablaka sincs, hogy be lehessen leskelődni. A leírások róla így puszta találgatások, képzelgések, hogy milyen lehet, mert nemigen születnek önvallomások, amelyekben ez állna: aznap az elefántcsonttoronyba költöztem, ahol a berendezés ilyen meg olyan, ne keressetek, mert önmagamon kívül senkivel sem állok szóba... Sajnálkozom egy kicsit: az ilyen toronylakóban egyféle csőlátás alakulhat ki: aki oda visszavonul, elfelejti például azt, hogyan kell felnézni az emberekre. Kire nézzen fel, hogyha az a tévhit élteti, hogy ő van legfelül!? Olykor hiába torony a torony, van, aki legalul van és ott is marad?! A szomorú sorsú József Attila, aki átélte az árvaság, a mélyszegénység és a mellőzöttség testi-lelki nyomorát, vajon lakott-e elefántcsonttoronyban? Tverdota György irodalomtörténész által „önbátorítónak, önmegszólítónak” nevezett verseinek egyikében így ír 1937-ben: „…aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak és most itt csücsülsz, / mint fák tövén a bolondgomba / (így van rád, akinek van, gondja), / be vagy zárva a Hét Toronyba / és már sohasem menekülsz… Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd, / se késed nincs, se kenyered. / Be vagy a Hét Toronyba zárva, / örülj, ha jut tüzelőfára, / örülj, itt van egy puha párna, / hajtsd le szépen a fejedet.” A Hét Torony persze valóságos és hírhedt építmény, börtönében sok rab sínylődött. Itt és most az elefántcsonttorony és a Hét Torony jelképvoltán kívül még egy közös pont létezik, hogy mindkettőnek a lakója „be van zárva”.
Sokak szerint az elefántcsonttorony tükrökkel van kitapétázva, mert lakója csak önmagát akarja látni. A tükör! Egy buddhista mese sejtelmes földrajzában rátalálhatunk az ezer tükör templomára. A mesében természetesen nincs benne a templom leírása, mérete, ám az én képzeletem pótolja ezt a hiányosságot. Biztosra veszem, hogy nem egy nagyváros közepén áll, hogy impozáns épületével vagy hivalkodó tornyaival felhívja az arra járó figyelmét, viszont egy nehezen megközelíthető, magányos hegytetőn találhat rá az, aki keresi, mivel mesebeli, a kapujában nem kell belépti díjat fizetni. Nem forgalmas hely, de ez érthető, mert nemcsak hogy messze van a lakott vidéktől, hanem nagyon sokan tudni sem akarnak a létezéséről. Nem nagyon látogatják például a bűnözők, akiknek lelkiismerete nem fényes tükröket, hanem sötét rejtekhelyeket keres. Nem mennek oda a szerény emberek, a szomorúak és azok sem, akik magukat csúnyának látják egyszem tükörben is. Kedvelhetik viszont a templomot az önhittek, továbbá azok is, akik azt hiszik magukról, hogy okosabbak, mint mindenki más, és szeretik magukat minél több példányban látni s megmutatni. (Ma már segít nekik az internet: nézhetik magukat ezer és ezer példányban, nézhetik mások őket ezer és ezer példányban.) Pedig annak az ezer tükörnek az az értelme, hogy az ember cselekvő magányban nézzen szembe önmagával, nem egyszer és nem kétszer, hanem ezerszer. Kérdezze is meg önmagától: a valóságot látja-e, vagy csak egy bizonyos ideig tartó, igazából csalfa tükörképet? Szeretném feltételezni, hogy leginkább a boldog szerelmes párok zarándokolnak el az ezer tükör templomába, mert őket még boldogabbá teszi ezerszeresre sokszorozódott örömük. A mese viszont nem róluk szól.
Ebbe a sehol sincs, egyszervolt templomba valamikor betévedt egy kutya. Éppen egyik ellenséges falkatársa elől menekült, azért surrant be ide elrejtőzni. És most mit lát? Ha Benedek Elek mesélné, most azt mondaná: uram bocsá’! Ezer kutya mered rá ellenségesen. Rögtön vicsorítani kezd, hogy erőt fitogtasson, és persze, hogy mind az ezer ugyanúgy visszavicsorít. Támadásba lendül, és a többiek is mind. Az egyik rávicsorítónak a pofájába kap, de nem éri el. Az sem éri el őt. És aztán így tovább ezerszer és újra meg újra, míg a fáradtságtól és a rémülettől holtan esik össze. Ebbe a sehol sincs, egyszervolt templomba valamikor betévedt egy másik kutya is. Előzőleg az erdőben bóklászott, egy nyulat is megkergetett, nem kapta ugyan el, de sebaj, a nyúlnak is élni kell. Magányos volt, de nem boldogtalan, most, mivel heves zivatar jött, menedékre volt szüksége, és a hegytetőn emelkedő épület jobbnak látszott erre, mint a veszedelmesen hajladozó, zúgó fák alja. Besurrant tehát a templomba, leült, és uram bocsá’ mit lát?! Ezer másik kutya is ott van. Ott ülnek vele szemben, és barátságosan bámulják. Nagyon megörvend. Nincs egyedül, és amíg az eső eláll, addig is társaságra lelt. Örömében csaholni kezd, és persze a többiek is mind barátságosan örvendeznek neki.
Úgy vélem, az elefántcsonttoronyból titkos átjáró vezethet az ezer tükör templomába, s onnan a szabadba, hiszen ennek ajtaja mindig és mindenkinek nyitva áll. Kosztolányi Dezső védelmébe vette az 1930-as években hivatalosan is lekicsinylő és becsmérlő módon támadott elefántcsonttornyot, ami rengeteg alkotó művészember számára nem finnyás, arisztokratikus szellemi fellegvár volt, hanem menedékként szolgált a csendes és békességes visszavonuláshoz a zaklatott valóságból és a gondolkodó értelmiséget szorgalmasan utáló világból. 1933-ban ezt írta róla: „Az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda.”
