Sajnálom, s elnézést kérek, de nagyon visszafogott kuncogás nélkül nem tudom szóba hozni a közélet amúgy is zűrzavaros állapotát, mondhatni, fenékig felkavaró SIPA-ügyet.
Sajnálom, s elnézést kérek, de nagyon visszafogott kuncogás nélkül nem tudom szóba hozni a közélet amúgy is zűrzavaros állapotát, mondhatni, fenékig felkavaró SIPA-ügyet. A SIPA, vagyis a Független Védelmi és Korrupcióellenes Szolgálat, amely az Országos Börtönparancsnokság keretében működött (működik?), története arról szól, hogy nevezett szolgálat a büntetésvégrehajtó intézetekben folyamatosan lehallgatta a rabok között folyó beszélgetéseket. Ezekből kiszűrték a használhatatlan „fölösleget”, ami pedig maradt, az az egyes ügyeket kezelő ügyészekkel, bírókkal kapcsolatos sztorik végtelen sora. Ezekből a megőrzésre érdemesekből a legfontosabbak azok voltak, amelyekből a bűnüldözés és igazságszolgáltatás, mondjam így, működési zavarai tünedeztek elő. Gorombábban fogalmazva, azok a visszaélések, amelyeket egyes ügyészek, bírák, mi több, az ügyekbe olykor „bekavaró” sajtósok a rabok szerint elkövettek.
Na, igen, a kuncogásom. Ez annak szól, hogy a fantáziám kielégítően fungál, sőt, olykor képes túlpörögni, a legmerészebb képzelgéseimben sem gondoltam volna, hogy a bűnüldözés és igazságszolgáltatás naponta jelentkező anomáliáinak a felszámolásához maguk az elítéltek (joggal vagy sem) fognak mindent elsodró erővel hozzájárulni. S aligha vitatható, hogy ezzel Pandóra szelencéjéből minden felbuzog, amit a politika, a politikusok s maguk az érintett intézmények elrejteni kívántak a közvélemény elől. Hát nem tragikomikus?
A java persze csak ezután jön. Nagy a kapkodás, bizonytalanság és bizonytalankodás minden szinten. Keresik, hogy mely a végtelen számú ügyirat s az egész archívum titkosítását feloldani képes hivatal, hivatalosság. Az elnök mindeddig óvatos kíváncsiságát fejezte ki. Nincs egyedül. Sőt, mondhatnám, elnökként első alkalom, hogy várakozásában a közvélemény többsége osztozik. Vagy azért, hogy „már történjék valami, s tisztuljon a légkör”, vagy, mert konkrét kíváncsiság fűti az érdeklődését: ki, mikor, miben, hol, kinek a kárára vagy hasznára terelgette le az ügyeket a jogszerűség útjáról? A titkosítás feloldása egyenesen társadalmi cunamit idézhet elő, hiszen a dossziékban szereplők, ahogy mondani szokás, aljasságügyi munkásságuk nyomán, egészen magas tisztségekbe juthattak az évek, évtizedek során. Ezekben a hivatalokban pedig aligha „évült el” a zsarolhatóságuk. Sőt, még kártékonyabbá vált, hiszen a legfontosabb döntésekre lehettek/lehetnek befolyással. Vagyis, bármekkora bonyodalommal járjon, tiszta vizet kell önteni a pohárba. Ha nem, tovább mélyül az alapvető közintézmények iránti bizalmatlanság. Elsősorban maguknak a tisztességesen dolgozó ügyészeknek és bíróknak érdeke, hogy a visszaéléseket elkövetőktől megszabaduljon a két fontos testület. Elkerülhetetlen aztán, hogy a közszemlére kerülő információk, dokumentumok a konfliktusok újabb hullámát indítsák el, a jogtalanságok elszenvedői kérhetnek elégtételt, amit semmilyen indokkal nem tagadhatnak meg az állam illetékes intézményei.
Ha jól látom, a hozzáértők az igazságügyi miniszterre tartozónak vélik a titkosítás feloldását. Ebből sem mindent, első lépésként az archívum helyzetéről, állapotáról készült beszámolókat tennék nyilvánossá. Ezekből kiderülhet, hogy kik és milyen módon kerültek kapcsolatba a „mézesbödönnel”, s eközben beleért-e az ujjuk, hogy „éppen csak” belekóstoljanak. A legnehezebben, gondolom, azt lehet majd kideríteni, hogy mi történt az archívumot folyamatosan szemmel tartó videórendszer több hónaposnak mondott meghibásodása alatt. Ki, kik és miért nem intézkedtek a hiba elhárításáért, s volt-e a bűnös késlekedésben szándékosság? Megannyi, a közvélemény számára „szórakoztató” apróbb-nagyobb mozzanat! Azok számára pedig, akiknek a legkevésbé sem lesz szórakoztató a múlt szigorúan őrzött titkainak feltárulása – viseljék el…