Kovács István – 100

Születésnapi centenáriumra szeretném felhívni az olvasók figyelmét,

a cím azonban túl általános. A világhálós szabad enciklopédia, a Wikipédia, amelyhez oly gyakran fordulunk segítségért, ha hirtelen információra van szükségünk, 48 azonos nevű Kovácsról közöl adatokat az egyértelműsítő lapján. Köztük van az 1919. január 1-jén Kolozsváron született Kovács István, a Marosvásárhelyi Rádió egyik alapító tagja, Sipos Domokos monográfusa, a költő nevét Dicsőszentmártonban viselő művelődési egyesület tiszteletbeli elnöke, aki 2001. október 31-én hunyt el Marosvásárhelyen. Az ő alakját próbálom most magunk elé idézni. Elég sokan emlékezhetnek rá, hiszen közkedvelt, megnyerő vásárhelyi személyiség volt, de fordítva is mondhatnám: sajnos már túl kevesen vagyunk, akiknek néha eszünkbe juthat. Megállíthatatlanul fogyatkozunk, egyre szűkül azoknak a köre, akik a hozzá hasonló markáns és tevékeny egyéniségeknek is köszönhetik, hogy a mára vészesen fogyó áruvá lett legendás marosvásárhelyi szellemiség továbbvivőinek tekinthetik magukat. A hangja szerencsére a rádiós Aranyszalagtár jóvoltából időnként újra fel-felcsendül. És persze a könyvei, a Sipos Domokos-monográfia (1990), illetve az önéletrajzi visszaemlékezés-gyűjtemény, az Őrmester úr, nincs puskám! (1997) is fellapozhatók, de az újonnan megjelenő kiadványok lehengerlő áradatában a könyvbarátok nehezen találnak rá az ilyenszerű régebbi különlegességekre. Ezért jók a kerek évfordulók, amelyek mozgósítják a szóban forgók családját, utódait is, hogy szorgalmazzák az emlékezést, ne engedjék feledésbe merülni szeretteik nevét, érdemeit. Most is így volt, de igyekezetük a szerkesztői szándékokkal is egybecsengett, hiszen Kovács István a Népújságban, sőt annak elődjében is gyakran közölt az írásaiból. Alulírottnak pedig korábban, még ötven évvel ezelőtti rádiós pályakezdésekor is sokat segített idősebb, bölcsebb, tapasztalt kollégaként, negyedszázaddal korosabb, de vidámságban fiatalos, megannyi jó dologban példaként követhető, több mint másfél évtizeden át élvezetesen mesélő Kovács Pista. 

Sok mindent megért, megélt, volt miről mesélnie. Történetei egy részét kívülről fújtuk, a vég nélküli tereputak a sztorizásra is jó alkalmakat nyújtottak, és olyankor mindenki mondta a magáét, de K. I. élvezetesen anekdotázott, képszerűen és ellenállhatatlan humorral, kellő öniróniával emlékezett, ugyan kit zavart, ha olykor ismételgette önmagát! Sőt magunk provokáltuk, hogy ezt is, azt is újra elmondja. Vagy leírja. Mert Kovács Pista olyan rádióriporter volt, aki írni is tudott, és szeretett is tollat ragadni. Köztudott igényessége ebben is azonnal kitűnt. Úgy volt a szakmai, emberi igénytelenség szigorú és következetes kritikusa, hogy saját melléfogásait, kudarcait sem hallgatta el, önmaga gyarlóságait is ki tudta nevetni. Korrajznak is beillett, tudás és a tapasztalatok észrevétlen átruházása is volt az, amiről ízesen mesélt, akár a dicsőszentmártoni ifjú éveit, akár a nyomdászmester édesapja munkáját, a kolozsvári kollégiumi esztendőket vagy joghallgatói emlékeit elevenítette fel. Életre szóló iskola volt számára a II. világháború, a fogolytábor, a lágerélet, másfajta erőpróba később a rektori titkárság a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, illetve az Orvosi Szemle technikai szerkesztése. A történetek másik kimeríthetetlen forrása a színházszeretete, amely a lágerben is kivirágzott, majd az egészségügyiek szakszervezetében is felejthetetlen előadásokká konkretizálódott. Aztán a színházigazgatás, amibe valóságosan is belerokkant. A rádiózásban viszont sohasem csalódott. Abban élte ki magát igazán. 

De ha pályarajzról van szó, adjuk át a szót neki magának. Így foglalta össze a legfontosabb tudnivalókat életéről a Szól a rádió... című kötetben 1998-ban: „Ahogy kisebbséginek lehetett születni, azon nyomban világra jöttem Kolozsváron. Iskolába Dicsőszentmártonban és Kolozsváron jártam, 1937 és 1942 között joghallgató voltam, majd 5 évig katonáskodtam és hadifogolyként viseltem el az életet. 1947 és 1957 között a marosvásárhelyi magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben dolgoztam. 1957-től a Marosvásárhelyi Rádióhoz kerültem, 5200-nyi riportot, hangjátékot, jegyzetet készítettem, ami közepes teljesítmény, de akadt közöttük jó is. Mintegy 250 cikket, hírfejet, tanulmányt közöltem a lapokban és folyóiratokban. Elvem: Hitvány az az újságíró, aki többet ír, mint olvas.” 

A Romániai magyar irodalmi lexikon 3. kötetében a Kovács István címszónál többek közt ez olvasható róla: „Első írása az Ifjú Erdélyben jelent meg (1933). Tárcáit, riportjait a Vörös Zászló közölte. A bukaresti magyar tévéadás mutatta be A két Bolyai c. dokumentumfilmjét a Marosvásárhelyen őrzött Bolyai-ereklyékről (1970) és Emberek, házak, emlékek c. riportfilmjét a marosvásárhelyi munkásmozgalom történetéről (1971). Sipos Domokos-kutatásainak nyitánya volt Emberek a Kis-Küküllő mentén c. rádiójátéka (1982. december 12.), ezt követte az íróra emlékező Volt, van és lesz c. irodalomtörténeti tanulmánya A Hétben (1983/21), a Hazafelé c. Sipos-novellának s román fordításainak elemzése a Korunkban (1984/12), végül egy értekezés Sipos írói indulásáról az Igaz Szóban (1986/3). Kutatásainak eredménye Sipos Domokos-

monográfiája (1990, az író több kiadatlan elbeszélésével a függelékben). A Romániai Magyar Szó folytatásokban közölte Őrmester úr, nincs puskám! c. második világháborús visszaemlékezéseit (1992).” 

Könyv alakban 1997-ban látott napvilágot a regény a Mentor Kiadó gondozásában. Az említett rádiós kiadványban a Megy a magnó interjúsorozat Szabó T. Attila professzorral készített beszélgetésének szerkesztett változatát közölte. Ez előzőleg a Népújság olvasói elé került, még 1990-ben. Ma egyik derűs írását ismerheti meg a Múzsa közönsége. Azért is választottuk ezt, mert Kovács István mindig is azt vallotta, humor nélkül mit sem ér az élet.